
Arany János: A walesi bárdok
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék,
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! – S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szétszáguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. –
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. –
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
![]()
- a NAT2020 A 6.-os szobros tankönyvben van a vers -
Tartalma:
I. Edwárd a leigázott Wales-be látogat, ahol a megfélemlített urak pazar lakomával várják, de Edwardnak ez nem elég, dalnokokat kéret, akik dicsőítik.
Három dalnok érkezik, de a királyt ünneplő dal helyett a valóságot éneklik meg, daluk az elnyomó zsarnokságról, a nép sanyargatásáról, ezrek leöléséről szól, ezért Edward máglyára küldi a dalnokokat (=bárdokat) és parancsba adja minden bárd (=dalnok) kivégzését, aki nem dicsőíti őt. A bárdok átkozzák Edwardot, ezért vértanúhalált halnak, Edward pedig bűneinek terhe alatt megőrül, és egyre csak hallja a bárdok átkozó énekét.
A történelmi balladát itt olvashatod:
-----------
A ballada valódi eseményeket dolgoz fel. I. Eduárd 1277-ben dúlta fel a kelták lakta Wales-t és végeztetett ki több mint ötszáz énekmondót, akik nem voltak hajlandóak dicsőítő éneket zengeni róla.
Arany János egyik legkedveltebb témája, a bűn és bűnhődés jelenik meg. A költő elítéli a gőgös zsarnokságot és hisz annak megbűnhődésében.
Ekkor Magyarországot Ferenc József osztrák császár sanyargatta. A költő ezzel a versével mintegy felhívja a magyar népet a helytállásra az 1848-as szabadságharc leverése után.
Aranyt 1857-ben felkérték egy köszöntő írására, mely Ferenc Józsefet és Sissit-t köszöntötte volna. Ezen azonban Arany úgy felhúzta magát, hogy megírta A walesi bárdokat.
Arany tehát maga is egy hős bárd, aki nem hajolt meg a hatalomnak.
Edward király és az elnyomó Ferenc József, valamint a walesi bárdok és az elnyomott magyar költők között egyértelmű a párhuzam.