4783
Ady Endre: Lédával a bálban
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Ady nem tűrte a csendet, akarta hogy beszéljenek róla.
Az öntelt polgárpukkasztó arculathoz természetesen nem való a romantikus szerelem. Ady képtelen lett volna megihletődni egy harmonikus idilli kapcsolattól. Amúgy is mindent megírtak már a témában, újítani kellett. Ady szerelem-témája végre felfrissítette az unalmas vágyakozásokat, egészen újszerű ötlete volt: a testi-lelki szadista-mazochista élmények egy idősebb férjes asszonnyal. E verseit az elszenvedő félről Léda-ciklusnak nevezzük.
Ebben a látomásversben a költő Lédával halottként érkezik a bálba, utalva ezzel a hiábavaló gyötrődésre, az elérhetetlen boldogságra. Ez a szerelem tragikuma. A halott pár az életet ünneplő, mulató emberek forgatagába érkezik. Idegennek érik magukat itt. A boldogan táncoló ifjú párok és a halott pár között húzódó ellentétet számtalan jelzővel élesíti Ady. Sötét fátyollal óvják a boldogtalanságukat, az idegenségsüket és ettől a halálarcú pártól szétszeladnak a boldog mátkapárok.
Ady a "Kik ezek?" kérdésig a táncosok szemszögéből ír, azután vált T/2. (mi) személyre.
A fények kialszanak, téli hideg lesz a zene komor csöndre vált. A szomorúság és disszonancia diadalt arat a boldog fiatalság felett.
Ady nem vágyott sem boldogságra, sem nyugalomra. Életét és emberi kapcsolatait nyugtalanság és egyoldalúság jellemezte.
a vers:
