14149
A Carmina Burana egy (több mint 200 versből álló) középkori versgyűjtemény a 13. századból, amit egy bajorországi kolostorban találtak. A Carmina Burana kifejezés jelentése a lelőhelyének nevét őrzi: beureni énekek.
Az ismeretlen vándorénekesek és diákok verseit a vágánsköltészetbe soroljuk. A versek motívumai, képei és ritmusa is nagy hatással volt a kora irodalmára és népköltészetére. A versek főként a burjánzó, fülledt tavasznak, a bornak, a szerelemnek és az erotikának hódolnak. De vannak a kötetben a világ rendezetlenségét vagy az erkölcsi romlottságot ( az egyház és a papok romlottságát) bíráló darabok és szerelmi bánatot elpanaszoló vagy épp a kocsmázás örömeit megéneklő dalok is.
Szövegei a pillanat boldogságát és az ifjúságot dicsőítik. Egyes költeményei az egyéni értéktudatot helyezik szembe a születési előjogokkal: az számít nemesnek, aki erkölcsös életet él.
A sokszor refrénes és rímelő versekben a középkori humor, szabadszájúság, gúnyos, szatirikus hangnem és egy-egy versben a gyengéd líraiság a jellemző. Műfajilag a verseket főleg a himnuszokhoz és a (történeti, tánc- és udvarló) dalokhoz, bordalokhoz sorolhatjuk.
A verseket latin nyelven jegyezték le, de a szerzők vélhetően franciák, angolok és németek voltak.
A versek legismertebb darabja a Gaudeamus igitur, amit ballagáskor szokás énekelni.
Carl Orff ezekre a költeményekre írta élete zenei főművét 1935-36-ban, pazar motívumokkal, késő reneszánsz és barokk elemekkel, fordulatokkal. Művét a szerző úgy jellemezte: dalok szólóénekesekre és kórusra.
A méltán legismertebbé vált kezdőrész (amely a mű végén is visszatér, keretezve a művet) a szerencséhez fohászkodik, ami oly változékony, mint a Hold.
