7489
HIMNUSZ
- A magyar nép zivataros századaiból -
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
eredeti címe: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból
Ezt az alcímet időközben a cenzúra kitörölte, pedig fontos lenne tudnunk, hogy ezt a verset Kölcsey nem arra szánta, hogy minden nemzeti ünnepünkön ezen siránkozzunk.
A 19. században (a reformáció korában) vált jellemzővé a biblikus a történelemszemlélet, ami a magyarság sorsát a bűneivel magyarázza. Isten büntetésének tekinti a török uralmat, a vesztes háborúkat vagy (a Himnusznál később) az ország szétszakadását. (Nem pedig nagyhatalmi manipulációnak.)
A Himnusz egy hosszú depresszív időszak után, egy több éves alkotói válság után született. Kölcsey 33 éves volt ekkor (Krisztusi korba lépett) és valószínűleg számot vetett az életével és eredményeivel. A vers magyarság- és hazaképe ezt az elesettséget tükrözi vissza.
Kölcsey Ferenc Himnusza nemzeti imádság.
a vers:
Bár a költemény műfaja himnusz (mivel Istenhez beszél) közelebb áll a zsoltárhoz, mert sír és fohászkodik benne Istenhez. A szöveg zsoltáros hagyományokat őrző, archaizáló. Klasszicista versszerkezet, romantikus nyelvezet jellemzi.
A mű alaptémája a bűn - büntetés - bűnhődés fogalomköre.
A Himnusz megszólítottja Isten. A megszólító, a költő, aki nemzetének panaszait közvetíti az Isten felé. Ez a közvetítői szerep a keretben (az 1. és 8. versszakban ) mutatkozik meg leginkább, mert ezekben a versszakokban egyes szám harmadik személyben beszél a magyarokról, míg a többi versszakban a költő egy a magyarok közül.
A költő szerint Isten előbb áldásokat adott a magyar népnek (Mátyásig viszonylag jólét volt), majd bűneit látva sorscsapásokkal sújtotta. A versindításban még jókedvet, bőséget és víg esztendőt és Isten áldását kéri a költő a magyar népre. azután felsorolja az elmúlt pár száz év örömeit és Isten által elrendelt szenvedéseit, és a végén már erőtlenül csak azt kéri "Szánd meg Isten a magyart!"
A vers elején a búza és a szőlő ("Ért kalászt lengettél," "szőlő vesszején nektárt csepegtettél"), a kenyér és a bor , tehát az úrvacsora képei. Az Istennel jó a kapcsolat, erre utal, hogy Isten kegyelmes a magyar néphez: "Őseinket felhozád", "Általad nyert szép hazát".
Levertük a törököket és Mátyásnak is volt még ereje. De ezután Isten elfordult a magyarságtól vagy szenvedéssel büntette, egyik vereség jött a másik után. Kis kitekintés a költő saját életére: az üldözött "nem lelé honját a hazában".Ebben a képben az eltiport haza hangja mellett, a meg nem értett, önmagától elidegenedett, önmagát és létértelmét megkérdőjelező ember és költő is megszólal.
A költő szembeállítja a virágzó és a haldokló hazát.
Lényegében az egész vers a magyar nép balsorsának leírása. Időbeliségét tekintve a vers a régmúltat és a múltat mutatja be, a jelenről csak említést tesz, a jövő pedig hiányzik a versből, hogy még jobban kifejezze a reménytelenséget.
A szerző ellentétek sorával jeleníti meg, hogy az egykori jólét értéktelen dolgokká vált: várból kőhalom, örömből halálhörgés és siralom lett.
De már eleget bűnhődött a magyar nép, ezért a költő az isteni gondviselés jóakaratáért fohászkodik.
A bűnök közül, amely miatt a magyarok jó sorsa balsorsra változott, csupán egyet említ: a nemzet széthúzását.
(Nem tudjuk, hogy mi a bűne a magyar népnek, de nyilván bűnös, hiszen bünteti az Isten kegyetlen megtorlással. Kölcsey szerint Isten büntetése jogos, hiszen egyszer sem kérdőjelezi meg.)
Kölcsey felfogása szerint tehetetlenek vagyunk Isten kegyelme nélkül. Kölcsey szerint állandósult a bűntudat, ami megbénítja a magyar népet.
Rengeteg keserű veszteség és halálkép következik, és a 7. versszakra már a teljes pusztulás képeit látjuk. A vers ezzel a kilátástalansággal és erőtlenséggel zárul, ahol Kölcsey szerint már nem is áldásra van szüksége a magyar népnek, hanem csak szánalomra számíthat.
A nemzethalál képeit állítólag buzdításként kell értelmezni, hogy az emberek emelkedjenek felül a pesszimizmuson.
Az emberek. Kivéve Kölcseyt, mert neki nem kell.
romantikus metaforák: "Magzatod hamvvedre" "Vérözön lábainál s lángtenger felette"
ellentétek: "áldás- átok", "vár - kőhalom"
paradoxon (ellentmondás) "Nem lelé Honját e hazában"
hiperbolikus kép (túlzó kép) "Vert hadunk csonthalmain"
inverzió (olyan szórend, ami az érzelmi hatás kedvéért eltér a nyelvtanilag természetestől): "Bújt az üldözött, s felé", "Értünk Kunság mezein ért kalászt lengettél"
alliteráció (azonos kezdőbetűk): "Bécsnek büszke (vára)","Vállainkra vettünk"
Kölcsey 1823-ban írta a Himnuszt. 1844-ben Erkel Ferenc megzenésítette és a következő évtizedekben pedig sikerült letolni a magyar nép torkán, és sajnos leváltotta az addigi nemzeti himnuszunkat: a Szózatot, amit azóta sem állítottunk helyre.
Az 1848-as szabadságharc leverése után betiltották a Himnuszt és csak Kölcsey síremlékének avatásán (1856-ban) hangzott fel újra. A kommunista diktatúra idején Kodályt kérték fel egy új Himnusz megírására, de elutasította.
Legközelebb 1956-ban a forradalom után hangzott fel újra és maradt ez a Himnuszunk.
