4323
De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le, s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már őket, s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba zárja; földjüket telerakja kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik: a többit elzárják előlük komor, hóborította bércek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha kiereszti, annak lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.
A természet csintalan packázását majmolja minden. A búzakalász nem nő meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.
(lapaj = nagy testű)
Lapaj Istók egy kis csőszkunyhóban él, esténként a tűzön krumplit süt és méretlen húst. A dohányt krumpliszárral keveri, hogy kiteljék és az éjszakának él, nappal alszik. Kerülik is a falusi emberek, ő se igen beszédes velük. Szótlan és emberkerülő a Lapaj, ám annál szebben mesél a dudája. Hívják minden lakodalomba, mennyi öröm tánc és leánymosoly forog ott körötte, s ő mégis olyan, mint a kő
Lapaj ősei mind juhászok voltak, mind kinn éltek a természetben az ég alatt, s amit tanulhatott tőlük, tudja is mind. De az ő lelke valahol mélyen el van rejtve és nem kívánkozik elő senkinek se, hogy mutatkozzék. Olyan ő, mint a bércek és hegyek, akik hallgatag figyelnek egész nap s egész éjjel.
A dudás művészetét irigyen nézte a Hikszum meg a Petrus, hát csak a dudában lehet a varázserő. Különleges hangszer volt, annyi szent és Lapaj semmi pénzért nem adta volna.
Még gyerek volt a Lapaj, mikor egy kis bolyhos fekete bárány lesétált a bércről a nyájba. Azt bizony nagyon megkedvelte, kezéből etette és el is nevezte. Pokolka lett a neve. Tizenhárom évre rá, kolerajárvány tizedelte az embert meg a jószágot. Pokolka is ment, de a bőrét itthagyta, és a Lapaj dudát csináltatott belőle. úgy hozzánőtt aztán az is, mint a bárány.
Hiába ajánlott érte Petrus 100 tallért is, ő nem adta.
Egyik éjjel egy alak suhant el a kunyhó felé. Lapaj egyből felfigyelt rá, tolvaj lesz az, ki más járna arra éjjel. De egy nő volt az, s azt kérte Lapajtól, hogy jól nézze meg őt. Lapaj pipára gyújtott és megnézte, mert "Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik le a fehér lepedőre, s halvány arcára fájdalom van festve; fekete szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz."
Megnézte a Lapaj s elküldte, s a nő ment is. El a bércek s a folyó felé, de még visszafordult:
- " ...mondja meg neki, hogy én milyen voltam" - szólt és felszaladt a dombra, aztán - "...bocsássa meg, amit kendnek tettem" - és azzal a folyóba vetette magát.
Lapaj törte rajta az eszét, hogy mint gondolta az asszony, amit mondott, de aztán inkább örült, hogy végre megbékélt a táj és az eső is szemerkélnii kezdett.
Lapaj végül bement a kunyhóba, lerázta a ruhájáról a sarat és erre egy pólyás gyerek sírt fel. Na erre megértette, hogy a nő hagyta ott azt a gyereket. A mogorva Lapaj nehezen engedett fel, de csak szerette volna megvigasztalni a kicsit, ringatta, melengette, dudán is játszott neki. De a csöpp kisleány éhes is volt, ezért a Lapaj az arra járó kecskepásztorfiútól kért tejet és küldte a faluba, hogy valami asszonyt kerítsen, aki átveszi tőle a gyermeket és fölneveli.
Megjött az öreg bába s kérte a gyermeket, de a Lapaj mondta, hogy alszik. Az öreg bába a karjába vette, de a kicsi a Lapajhoz kéredzkedett. És a Lapaj nem tudta őt elengedni: ".. a gyermeket nem adom... Nekem adta az Isten; legyen az enyém."
Agnis bába otthagyta hát a kisleányt, s a Lapaj apa lett. Kellett azonban párna és egy kecske is a kicsinek, mert nem állta még a száraz, darabos ételt. Ha volna párna, akkor mindig meleg lenne neki, ha volna egy kecske, akkor lenne tej neki mindig.
Fölkapta a kicsit meg a dudát és szaladt a faluba az öreg zsidóhoz, hogy eladja neki a dudát. De már a zsidó 5 garast se akart adni már a dudáért. Nem is kérte a Lapaj a garast, csak két párnát, egy derékaljat és egy anyakecskét, amelyik tejet ad. Még elfújta a kedvenc nótáját, aztán a kicsilánnyal meg a kecskével hazaindultak.
részlet a műből, ilyenek a tótok:
