25062
Olyan szeretettel gondozta Gélyi János a négy szép lovát, hogy azoknak nem hiányzott a világon semmi. Még a zabot is megmosta, le is válogatta János. Kiscsikó koruk óta ő nevelte őket, és ma is úgy szereti János a négy lovát, hogy "nem adná tizenhat csoltói, bodoki ménesért" se.
Jánosnak Vér Klára volt a szeretője még két éve, de aztán elvette és úgy éltek. János nem is lehetett volna boldogabb. De egyik nap épp a lovaknál volt János, és Klára nem látta, úgy beszélt meg találkozót valakivel az istállónál és mondta:
"Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön."
Ezt az édes szerelmes hangot ismerte már János, de most nem neki szólt. Klári egy üzenetet adatott át a szeretőjének, és ezzel János is tisztában volt azonnal. Megbénította a jeges fájdalom, de nem árulta el magát. Felültek Klárival a szép hintóra, a kifényesített lószerszámokon megcsillant a napfény, aztán elindultak. János a lovait nézte. "De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre."
Meg is beszélték az úton, hogy János otthagyja a lagziban Klárát és ő megy dolgára. Amint így mennek a kocsival Csipke Sándor ment arra tulipános szűrében, ünnepi kalapjában, s Klára hosszan, epedőn nézett utána s a fehér mályva már nincs a mellén.
És Jánosnak elborul a gondolata, a lovak közé csap és elengedi a gyeplőt.
"...vágtatnak szilajon Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül... röpül... Nem is szárny az, de a megvadult halál!"
S belevágtatott a négy mesés paripa a szakadékba, s vitte a halálba a csalfa nőt és az urát.
Gélyi János jellemzése
