2292
Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Melankolikus, unott Istenkereső vers. Ady nem volt istenhívő, de vágyakozott valamiféle isteni erő vagy inkább pótapa után, aki vigyázza és támogatólag elismeri őt. Egész életében kereste a helyét és sokat szexelt, mint egy rendes nárcisztikus (= kórós önimádó) és végül vérbajban halt meg. Zaklatott és pózokkal teli élete második felében kereste az Istennel való kapcsolatot. A kóros önimádat elleni szérumot remélte Istentől, mert belefáradt a saját gondolataiba.
vers itt:
Ady eme művét létharc-versnek is nevezik. Ez annyit tesz, hogy az élet-értelmezésben és önsajnálatban tapicskolva írt a képekké formált érzéseiről, mert sem megélni, sem megnevezni nem tudta azokat. Mint Ady más verseiből, ebből is hiányzik az erő. Gyermeki képeket hoz, maga is gyerekként keres valamiféle felismerést. Hülye gyerekként keresi Isten nevét, mert elfelejtette, és ezért megint lemarad a jutalomról.
A keresztény, emberarcú istenképet nem tudja a költő elfogadni, a vallásos áhitatból kiábrándult és igazából sosem volt nyitott rá, mert felsőbbrendűség-érzete nem engedte. Valójában nem Isten nevét keresi, hanem Isten arcát. De megint csak a sajátja ugrik be.
A költő által ábrázolt Isten egy foltozott, kopott öregember, ő a szinte aktív szereplő, aki simogat, könnyezik, és harangoz.
A költő (a lírai én) jelleme tétova, bizonytalan és gyermeki, és inkább passzívan jajgatva, sírva ül. Még inkább hangsúlyozva a tehetetlenséget és tétlenséget.
Ady nem találja az Istennel való kapcsolatot. Valójában a saját felettes énjére vetíti ki az istenképet, és a vers inkább azt jeleníti meg, hogy a felettes én végleg hátat fordít a belső gyermeknek. Ady előrevetíti a nárcisztikus életvéget: a totális magányba hervadást.
Kis képzavar, hogy...
a Sion-hegy Jeruzsálem legmagasabb pontja, ahol Salamon templomában a frigyládát őrizték. Ebben a ládában őrizték a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblát.
A Sinai hegy, ahol Mózes átvette a tízparancsolatot az a hegy lett volna, amire Ady gondolt, csak nem nézett utána. Upszika.
Értelme a Sinai-hegynek van, hiszen a Bibliában ez az a hely, ahol Isten a legközelebb megmutatkozik az embereknek és a velük kötött szövetsége alaptörvényeit átadja. A Sinai-hegy alatt várakoztak a zsidók ezrei arra, hogy Isten megmutatkozzék nekik, a Sion-hegy alatt nem volt semmi.
A rótáté szó zsoltárt jelent. A versben az álműveltség jele, azért került ide, hogy a költő villogjon. Majdnem sikerült, de ha már kinevetjük a keresztény Istent, legalább forgassuk előtte a Bibliát.
/lektorálta Pszichopati, nagy köszönet érte/
