3661
Ady Endre: Az ős Kaján
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
A kaján szó a bibliai Káin nevéből származik, azt jelenti gúnyosan nevető. A versbéli ős Kaján egy életteli, de kárörvendő figura, akivel Ady gyerekes személyisége, az akarattalan, erőtlen, tehetetlen lírai én "küzd".
A küzdelem Ady legkedvesebb sportjában: a piálásban folyik. És az ellenfél is az egyetlen, aki ellen Ady valaha is ki mert állni : önmaga. (Hú, izgi, hogy vajon ki nyer...)
A lírai én és az ős Kaján a lélek széthúzó erői, Ady két személyisége. És mint Jungtól tudjuk: "a személyiségek a tudatnak csak öltözékei"... most épp egy vers kellékei.
A verset Ady Párizsban, másnaposan írta. Három napig volt másnapos. Az Ady által teherbe ejtett Léda férje, aki fizette Ady szajházását is... sajnos elszegényedett. Ady költészete és hírneve is leáldozóban volt, újságja a csőd szélére került. Ady már majdnem elment dolgozni, de szerencsére ebben a pokoli alja helyzetben megjelent régi jókedélyű és optimista "barátja" (Révész Béla), aki emlékeztette Adyt arra, hogy lehetne akár normális és méltó életet is élni, és ettől Ady azonnal összekapta magát, munkát vállalt és... ja, nem. Azonnal be.bszott és verset írt a másnaposságról. Hirtelen ez tűnt a legfontosabbnak.
Az ős Kaján a lírai ént biztatja, aztán kigúnyolja, diadalt arat felette, majd odébbáll.
Az ős Kaján egy látomásos allegória, a meg nem valósult értelmes életé.
(A versszakokat én számoztam be, hogy különbözőek legyenek... Ady nem volt olyan állapotban, hogy ezt megtegye.)
Az ős Kaján
1.
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
A mű címszereplője isteni bíborban jelenik meg, az emberiség boldog aranykorát idézi, hajdani, hajnali szellemmel és energikusan érkezik, kiválasztja a költőt (= a lírai ént). Ez a ködös pogány istenségtől kezdve mindennek belemagyarázott felettes másik én, a bukott ember mellé ül és független derűs életkedvével ránehezül a szenvedő nyomorult Adyra, aki élete mélypontján van. A skizofrénia határán inni kezdenek... (juj de várom a beteljesülést.)
A 2. - 6. vsz-ig az ős Kaján és a lírai én viszonyának jellemzése.
2.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
3.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
A múlt boldogsága elvesztett, a jelenre gondolni sem akar, hiszen felelősséget kellene vállalnia az elbaltázott életéért (a tanárnak mondd, hogy a jelen fájdalmas)... a "kicifrált köd-jövendő"-t pedig azért látja Ady egy szajhának, mert úgy kelleti magát, mintha érdemes lenne foglalkozni vele.
4.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
A szembenállást a költő az ellentétek kihangsúlyozásával mutatja: az én rossz zsakettben, az ős Kaján bíbor palástban feszít.
Kirajzolódik, hogy kocsmában zajlik a megmérettetés. A berendezés a halál jelképeit idézi: "feszület, két gyertya, komorság" - a ravatalhoz hasonló.
5.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
A megszólításokból érezhető, hogy a kapcsolat és a kötődés erős, a költő (a lírai én) a részének tekinti ős Kajánt, akivel ősidők óta összetartoznak. Ez a tudat vagy felettes én kezdettől fogva dacol Adyval (a lírai énnel), kezdettől a függetlenséget a tettvágyat, az életerőt és az önazonosságot követelte a költőtől. De ő inkább a kitartottság, és az önsajnálat vesztes szerepeit választotta, és most, életének mélypontján, bukott emberként nézi ezt a felettes ént, hatalmasnak és legyőzhetetlennek látja.
És persze az: legyőzhetetlen, de nem legyőzni kellett volna, hanem együttműködni vele.
Ha az ember legyőzi
6.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
A korhely Apolló önmagában is ellentétet hordoz (vagy inkább Ady hibásan használja, de ezt nyilván nem vesszük észre mert akkora költő)... Apollótól távol áll a korhelység (=részegeskedés), hiszen a művészet, a világosság és a tavasz istene, biztosan az életet hirdeti és nem a tompulást. Az ős Kaján, aki csak szeretne Apollóra hasonlítani, tele van életkedvvel, sok ige is jelzi a vitalitását, míg a lírai én, csak egy elszenvedő nézője ennek a boldog dalos figurának, gúnyosnak látja, mivel ő (a lírai én) már csak az elveszett élet vagy a maradék remény jelképe.
A 7. - 15. vsz a lírai én önmegadó vallomása:
7.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
8.
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
Kimondatik, hogy a lírai én képtelen a feladatra, amit a törött lant jelképez. Reményvesztettséget fejez ki a törött lant és a törött szív is. A költő (lírai én) el van keseredve, mert az újságja a csőd szélén áll, a költészetére nincs érdeklődés... Tehetetlen és csalódott, miközben az ős Kaján örömittas, ő maga az Élet.
A költő (lírai én) lemond az aktív szerepről, lemond az életről, de nem hoz áldozatot, csak topul tovább a kocsmában.
9.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
10.
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
11.
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
12.
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
13.
Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
14.
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
15.
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
A 16.-17. vsz. a legyőzöttség színpadra állítása
16.
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
17.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
Mondják lét-harc versnek: a lírai én harcol az ős Kajánnal
és létösszegző versnek is, mert Ady kedvenc motívumai: szerelem és vér, pénz és Isten, halál és áldozatiság, és a magyarság lenézése is helyet kapott benne.
Az erők ellentétei a két összefeszülő jellem ábrázolásában is megjelennek: Ady (a lírai én) rongyosan, züllötten, rossz zsakettben az ős Kaján bíbor nemességben jelenik meg mámoros énekkel, jókedvvel.
A költemény három részre tagolódik:
1. a szituáció bemutatása - megjelenik ős Kaján, akivel a lírai énnek meg kell küzdenie
2. a lírai én vallomása - sírás, nyafogás, gyónás
3. küzdelem lezárása - a legyőzöttség képe
Mindenki úgy értelmezi az "ős Kaján" képet, ahogy akarja. De lényegében Ady a szokott módon egy értelmetlen küzdelmet folytat önmagával. Valódi ellenfelei nem voltak, mert a saját idejében senki se tartotta annyira, hogy bemocskolja vele a cipője talpát. Csak egy kinevetett, kitartott publicisták közül is kiiktatott toporzék kis p.cs volt, aki saját magát elemezgette.
Nem hiszem, hogy van miért túlfilozofálni, Ady egy nárcisztikus, sértett, beteg áll...ember... mindenkire irigy volt, aki képes volt szeretni, felszabadult lenni és élni... nem csak elherdálni az életet.
Amikor megjelent Révész Béla, a hülye valódi derűjével meg érzéseivel, akkor Ady a mosolyát gúnynak látta, mert magából indult ki, hiszen ő kizárólag gúnyból tudott mosolyogni.
Ady kocsma-szemétdombján minden szembefut velünk, ami épp eszébe jutott a költőnek: lant, bíbor-palást, táltos paripa, feszület, gyertya és korhely Apolló, még ha ezeknek a képeknek a jelentése abszolút értelmetlen és tiszteletlen. Ady féle polgárpukkasztás.
"motívumkincsek" a beb.szás színpadán
lírai én: költészet, mámor, hírnév, magyarság, kereszténység
-küzdelembe belefáradt, reménytelenségbe belesüppedő, megrokkant, erőtlen, megcsömörlött, hitehagyott, önfeladásra, önsajnálatra hajlamos, passzív
(úvára megfáradt szegény, mert 25 éve nem józanodott ki)
A lírai hős passzív: olyan igék kapcsolódnak hozzá, mint „ül”, „bóbiskol”, „hallgat”, „nyög” stb. Cselekedni nem tud, legfeljebb elszenvedni: tehetetlen és passzív.
Ady számos ellentéttel hangsúlyozza a lírai én alárendeltségét: pl. „bíbor palástban”-„rossz zsakettben”, "törött lanttal", "szegény kósza szolgaként"„Erőm elhagyott, meghalok”;
ős Kaján: mámor, költészet, fenség, szent Kelet, pogányság
- vitalitást képviseli, a függetlenséget, az önmegvalósítást...
ugyanakkor a be nem teljesült élet szimbóluma is, hiszen azért jött, hogy kimondja Adynak, hogy "ezt elcseszted, ember"
(felcsináltál egy férjezett öregasszonyt, ingyenélő semmihez sem értő fickó vagy, akire hamarosan egy vérbajos vérciki befejezés vár. jó reggelt pajti, há-há)
Jellemzői: és az igék.
Tenni tudó, örökké cselekvésre kész alakról van szó, akihez jellegzetesen hozzátartozik a mozgás motívuma („jön”, „száll”, „szalad”, „nótáz”, „birkózik”, „harcol”, „kacag”, „viadalra kel”, „paripára kap”, „vállamra üt”, „nagyot nevet” stb.). „Zeneszerszámmal, dalosan”„Robogva jár, kel, fut az élet”- aktív
Ami a két figurát összeköti, az a bor.
A mű végére nem csak berúgsz, de már rókázni is kell.
Részeg életértelmézés. Istenem, végre egy eredeti ötlet!
Skizofrén találkozás önmagaddal a pohár alján. Hát mekkora heuréka.
Létösszegzésének eredménye a legkerekebb szám.
A nyugtalan atmoszférát a költő azzal is erősíti, hogy nem süllyed a tartalom vagy a rímek szintjéig. Az ötsoros strófák használata balladaszerű külalakot kölcsönöz a versnek, sorai célját azonban balladai homály fedi.
Egyéb balladai jellemzők: a tragikus cselekmény, a szaggatott előadásmód, és az ötsoros strófaszerkezet.
A kocsma berendezése a halál kellékeiből áll: feszület, gyertyák és komorság, Ez valójában a költő önmagában berendezett otthona: az üresség. A birkózás nem valódi küzdelem, Ady csak felnagyítja a lecsúszott alkoholista egyszerű kérdését: igyak-e még? ... hiszen már ezt is unom.
Ady mindent megtett azért, hogy ne tudjon egy valódi tükörbe belenézni (a hazájában lesajnált költő volt, felcsinált egy férjes asszonyt, nem volt keresete és a nő férjének pénzét költötte szajhákra). Szánalmas egy királyság. Fúj-fúj tudat, ide nekem egy kocsmát!
Sírni és áldozatnak lenni mindig a legkönnyebb. Ady mindvégig az alulmaradásért küzdött. De végül elérte amit akart. Gratulálunk.
Semmibe révült, bárgyú birka tekintettel.
