4277
Ady Endre: A magyar Ugaron
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
vers itt:
Egy magyar ember szemében az Alföld az ősi nomád lovasélet szimbóluma, ősmagyar jelkép. Adynál azonban (aki Párizsban volt nagy magyar) az Ugar elátkozott föld, ami nem ad semmit, csak gazt terem, és rajta minden és mindenki pusztulásra van ítélve.
Valójában a vers egy kritikus, indulatos nemzetbírálat.
Az ugar jelentése felszántott, bevetetlen terület, amit pihentetnek, Ady azonban, mint a kihasználatlan lehetőségek szimbólumát mutatja be. A költő szerint a magyar föld elvadult táj, mert nem foglalkoznak vele.
Kérdéses, hogy a költő (avagy a lírai én) emelkedik-e felül a romláson vagy a gaz húzza le a költőt, a költő "kétkedő magyar lelkét".
A vers lendületesen indul, gázolva az "elvadult tájon", fölényeskedőn, az ugart lenézve beszél ("ez itt a magyar Ugar"),. Azután felfedező hangra vált ("lehajolok a szent humuszig"). Itt a lehajoló mozdulatban egyszerre jelenik meg egy pillanatra az alázat és a csüggedés. Ezután vált a pesszimista magyar kétségbeesés hangjára ("hát nincsen itt virág?")
Itt az "ős buja föld", vagyis a kínálkozó lehetőségek területe, ami kihasználatlan kopárságként komorodik.
"Régmúlt virágok illata bódít" - visszavágyik a költő abba az időbe, amikor még virágzott a nemzet (és még hunoknak hívták a magyarokat)
A vers vége egy elfáradó, kiégő, önfeladó bukás: "Csönd van, ..... a muhar befed". A lírai én elhullik, elvész ebben a züllött gizgazban.
Mondhatjuk azt is, hogy a költő belesimul a közönségességbe, hiszen ugyanazt nyújtja, mint előtte is oly sokan a magyar irodalomban: lelkesítés vagy tettek helyett sajnálkozik és magával húzza az olvasót.
A szél csak "kacag" a nagyra vágyó álmok láttán, és tovább suhan.
Ady rengeteg fokozást és felsorolást használ a versben, mintha csak egy színes, tarkabarka rétet írna le. Ezt azonban nem stilisztikai hibának nevezzük, mivel nagy költőről van szó, hanem költői eszköznek.
Ég tudja miért, de ez a mű nagyon felkavarta a kortárs irodalmárokat. Szidták Adyt, amiért a magyarságot lehúzza de többen látni vélték az ugaros képben a nagy lehetőségek szinonimáját, amit az ifjú titán, Ady fedezett fel. Még Móricz is azt mondta "a költészet számára Ady fedezte fel a magyar ugart".
Azért halkan megsúgom, hogy az ugart nem a kávéházi seggvakarász költők fedezték fel, hanem a parasztok, különben rég kihaltunk volna. Ábrándozásból ugyanis csak úgy lesz kenyér az asztalon, ha irodalomtanár leszel. (Ezt persze ne említsd meg az elemzésben.)
