5667
Ady Endre: Harc a Nagyúrral
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
»Add az aranyod, aranyod.«
»Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.«
»A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.«
»Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.«
»Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.«
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Ady imádott Párizsában járva Rodin: A gondolkodó című szobra előtt ihletődött meg. Látta, hogy a szobor milyen nagy hatással van az emberekre, megragadja őket "a gondolkodás emelkedettsége". Ady mint kitartott költő, nem bíbelődött a munkával, az élvezetnek élt. Úgy hitte, hogy a gondolkodás az ő munkája, ezért elvárta a világtól, hogy elismeréssel és pénzzel is adózzon a szellemi nagysága előtt. Nos, ez nem jött be.
A nagy gondolkodó ellenpólusa a disznófejű nagyúr karaktere, aki a lehúzó, zajos, nagyvárosi pénzember.
Ady szemében A gondolkodó az emberi méltóságot, a disznófehjű nagyúr pedig az embertelenséget fejezi ki.
Ez is egy "lét-harc vers", Ady tehetetlen lázadását elmesélő költemény, mert Ady életmódjához rengeteg pénz kellett (vedelt és nőzött, amennyi a csövön kifért). Mint Ady minden verse, tehát ez is róla szól és ebben sincs megoldás. A Nagyúr a pénz megalázó, elidegenítő erejével érkezik, Ady pedig eseng, hogy pénzhez jusson.
A disznófejű nagyúr fenyegetően jelenik meg és bár visszataszító lény, költőnk mégis hízeleg neki, hiszen mindennél jobban vágyik a pénzre. Azután térden állva könyörög és sír a pénzistennek, hogy szánja meg, mert rengeteg kéjelegnivalója van még és az élet rövid, (nem ér rá pénzt keresni). Itt a költő egy nagy halom dolgot felsorol, ami szerinte jár neki jachttól az egzotikus utazáson át a szűz leányig, de a pénzúr hajthatatlan. A költő szerint akinek nincsen pénze, annak le kell mondania a vágyairól. Ez igaz is, ha az ember csak pénzre vágyik, És Ady vágyik, ezért már követeli a pénzt, de nem kap.
A költőt már a tenger hívja, de ő nem tud menni, mert nincs pénze. Érezhető, hogy annyira rágyógyult a témára, hogy már maga is elhiszi, hogy sosem lesznek lehetőségei, mert nem sikerült megfejnie a pénzistent. A boldogság, a messzeség elérhetetlen.
És a disznófejű nagyúr csak ül és nevet.
A versben tehát két kéjenc csap össze: a pénzisten, aki ül a világ vagyonán és ős-kaján vigyorral gúnyolódik Adyn és Ady, akinek az Isten pénze nem elég hogy a napi kéjenckedését kielégítse ital és szajhák formájában. Ady valójában bálványozza a pénz-nagyurat és teljesen kivetkőzve könyörög neki, de hiába. Az örökéletű pénzisten mellett Ady egy senki.
A vers azzal zárul, hogy ezer évig harcolnak, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Ady sohasem harcolt, a vesztes pozícióból indult, hiszen annyira pénzfüggő, hogy innen nem lehet nyerni, csak sírni.
