1732
Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Ars poetica-nak, önértelmezésnek mondják. A 20. század egyik kedvenc témája: az elidegenedés és meg nem értett magány rajzolódik elénk. Nyafogás és kín a művész magányos lelkéről, amely a nagy fensőbbségben nem talál szeretetre és társra.
a vers:
Belső számvetésnek is mondják, s ha így nézzük, már mindenképpen nagy lépés előre, hiszen itt a költő magányos, tehát létösszegzése már nem nulla, hanem egy. Valójában azonban nem társra vágyik, hanem rajongókra: "Szeretném, ha szeretnének".
Költőnk azzal kezdi, hogy 'Nem vagyok senkié, nem tartozom sehová'. Valóban egységet képez önmagával, hiszen sosem látott ki a személyiség-zavarából, amitől felsőbbrendűnek hitte magát másoknál. A versben is megközelíthetetlen mindenkitől távol lévő büszke és izgalmas, kiismerhetetlen személyiségnek tartja magát.
A vers végén talán felsejlik a társra vágyás is a versben: "lennék valakié, valakié". De nehéz elhinni Adyról, hogy egy pillanatra kilátott volna az egójából és meglátta volna az emberi élet beteljesedésének lehetőségét egy másik emberben, amelyik nem önmaga. Számára ugyanis nem létezett ilyen szerelem vagy egység, sem a párkapcsolatban, sem a magyarságban, sem az emberiségben, sem a világ bármely területén.
Csupa feltételes módú ige van a versben, ez Ady bizonytalanságát tükrözi. A magány bizonytalanná teszi az embert. Ady egészen élete végéig nem jött rá a turpisságra, hogy minél inkább magasabb rendűnek gondolja magát másoknál, annál inkább eltávolodik tőlük és annál magányosabb lesz.
