3171
Szeretném, ha szeretnének
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Szeretném, ha szeretnének címmel is szerepel a vers egyes kötetekben.
Ars poetica-nak, önértelmezésnek mondják. A 20. század egyik kedvenc témája: az elidegenedés, a művészi meg nem értettség és a magány rajzolódik elénk.
Ady állítólag útközben írta midőn Párizsból Váradra tartott kortárs festők kiállítására, ami nem vonzotta az embereket és ezért Adyval próbálták vonzóbbá tenni, szóval egymásnak tartották a kiállítást a művészek. A megnyitó csúcspontjaként Ady verséből felzokogott a magány.
A versben az emberi elhagyatottság, elidegenedés szólal meg... a nyomasztó magány és a kommunikációra való képtelenség jelenik meg.
Sem utódja, sem boldog őse…
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
A költő (=lírai én) kiszakítja magát a világból, megteremti a magányát.
Ezt a szóeleji ismétlést (sem utódja, sem rokona, sem ismerőse, stb.) úgy hívjuk, hogy anafora.
Itt a"lírai én" a tagadásból közelít, a következő versszakban pedig állítja, hogy ki ő.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
Elhagyatottság, otthontalanság, sehová sem tartozás tükröződik a versből. De itt még ez a magány otthonos, szinte dicső magány, a fennsőbség magánya.
Benne van az Ady-féle fennsőbbség, miszerint ő fenséges, titokzatos, egyedi és megismételhetetlen. Paradox módon az elidegenedésben vállal közösséget az embertársaival: "Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség…"
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Az önelszigetelés után megjelennek a vágyak, az érzelmi szükségletek.
De megjelenik az esendőség is, amiért a csodálók kedvének kiszolgáltatott és a gőgje miatt elmagányosodott ember, akiből felzokog a szeretetvágy.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
"Nem vagyok senki ismerőse" – "Lennék valakié" ez az ellentét tartalmilag az egész vers tükre: az első két strófa dac és gőg, a második két strófa a szeretethiány hangja, gyermeki vallomás. Ez a második rész szoros rövid mondatokból áll, ami zaklatottságot, türelmetlen idegességet mutat.
A szóvégek ismétlése: őse-ismerőse, fenség-idegenség, maradni-mutatni, és a szóismétlések monotonitást és egyszerűséget fejeznek ki
A 20. század jellemző világfájdalma volt a magány. Két filozófiai irányzat volt divatban: a nietzschei übermensch, ami a kiválóság miatti önfeláldozást hirdette és az zen-buddhista út, amely önfelszabadítást helyezte az élet középpontjába. Mindkettő a magány útja volt, így a boldogságkeresés tévútja. Ady nem egy filozófus alkat, így ő a versével csak kérdez, nem keres kiutat a magányból.
Belső számvetésnek is mondják, s ha így nézzük, már mindenképpen nagy lépés előre, itt a költő magányos, tehát létösszegzése már nem nulla, hanem egy. Valójában azonban nem társra vágyik, hanem rajongókra: "Szeretném, ha szeretnének". 
Költőnk azzal kezdi, hogy 'Nem vagyok senkié, nem tartozom sehová'.
A vers végén felsejlik a társra vágyás is a versben: "lennék valakié, valakié". De nehéz elhinni Adyról, hogy egy pillanatra kilátott volna az egójából és meglátta volna az emberi élet beteljesedésének lehetőségét egy másik emberben, amelyik nem önmaga. Számára ugyanis nem létezett ilyen szerelem vagy egység, sem a párkapcsolatban, sem a magyarságban, sem az emberiségben, sem a világ bármely területén.
A magány bizonytalanná teszi az embert, azt a sok feltételes módú ige is mutatja. Ady egészen élete végéig nem jött rá a turpisságra, hogy minél inkább magasabb rendűnek gondolja magát másoknál, annál inkább eltávolodik tőlük és annál magányosabb lesz.
