7328
Arany János: A kép-mutogató
Énekes história
Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.
Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.
Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.
Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is."
Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
Apja lábához lerogy.
A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
"Kis kunyhóban is megfér".
(Arany János jegyzete: Kis kunyhóban is megfér."
Így végződik Schiller dala (An der Quelle...) SZEMERE Pál fordításában,
mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán.)
*
Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. -
Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk."
"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák.
Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.
Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: "Én, Verón."
Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.
"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú."
Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
Többé semmi társaság.
Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
"Csitt... való: a gróf bolond."
Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom."
"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
Jobb nekem már a vadon!"
Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.
- 1877 -
A tréfás Arany János most képeket mutogat, így meséli el a történetét. De a képmutatás a képmutató grófra is vonatkozik.
A grófkisasszonyt eltiltja az apja az íródeáktól, akit szeret. A grófkisasszony azt mondja, inkább meghal, de nem hagyja el a szerelmét.
Magához hívatja apu az íródeákot és a szemébe mondja, hogy rangon aluli, úgyhogy menjen a lánya közeléből. Az íródeák hajthatatlan, szerelmes és el akarja venni a lányt, nem kér mellé semmi hozományt. Az apa kidobatja mindkettőjüket, a kopók kergetik őket el a faluból. Egy kis kunyhót találnak maguknak, abban laknak. Nem élnek jól, hamar úrrá lesz rajtuk a keserűség, sokat nélkülöznek, szenvednek, főleg a lány, aki nem szokott a munkához és a szegény ételekhez.
Egyik éjjel a szolgafiú ébreszti a kandallónál szunyókáló grófot, hogy a kisasszony teljesen lerongyolódva visszajött és a kapuban áll. A gróf azonban nem engedi be, azt mondja a szolgájának, hogy tépesse szét a kutyákkal, neki nincs lánya. (Az olvasó számára kiderül, hogy a lány várandós már.)
Egy esztendő múlva a gróf mulatozik és feled, amikor egy nap vadászat után egy fogadóban kis társaság jön össze, hogy egy ceruzás lábú asztalka segítségével szellemet idézzenek. A kis asztalka azt írja: "Én, Verón". S a gróf meglátja a háta mögött a lányát. A lány már csak árny, sápadt és karján egy szintén holt csecsemő. Így szól:
"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el,
A grófnak ekkor felébred a lelkiismerete, szégyelli, hogy elfordult lányától. Hazamegy és bezárkózik. Újra hívja a lánya szellemét (az asztalkával), gyötri a lelkiismeret, de a lány azt mondja, majd Isten megbocsát, ő meg nem haragszik. A gróf kápolnát építtet a lánynak arany toronnyal, de a lány nem fogadja el, nem tér vissza, azt mondja, hogy ő már a vadonhoz tartozik.
Az apa, amikor meghal, már a család utolsó tagjaként hal meg, vele kihal a a nemzetség, ezért fordítva vésik fel e címert a koporsójára. (Ezt a címert többé senki nem használhatja.)
a vers:
