127
Arany János:
Juliska sírkövére
I.
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!
II
Férj, szüle, testvérnek szakad érted szíve, Juliskám!
Csak, ki legárvább lőn, egy mosolyog: csecsemőd.
Benne mi kárpótlást keresünk nő, néne, leányért;
Jaj neki: búra ha nő, hol keres édesanyát!
- 1865 -
Ezt a néhány sort akkor írta Arany, amikor a lánya meghalt 24 évesen a szülése után fél évvel.
a mű:
Minden benne van, ami egy sírfeliratban lenni szokott, a halott szerepeinek felsorolása, hogy kik siratják és kit hagy hátra... hogy bízunk a lelkek találkozásában az égben!
Lehet-e egyáltalán szépen, dicsőn, fényesen írni arról, hogy az ember elveszíti a gyermekét. Ez a legnagyobb fájdalom, ami embert érhet. Ebben a pillanatban az élet mindenki számára véget ér. Arany apasága csak azért nem ér véget, mert van még egy gyermeke, (de őmellette már nem tudott helytállni ezután.)
A költő próbálja elfogadni az elfogadhatatlant. Minden tömör és nehézkes, mintha kövekből építené a költeményt. Csupa tárgyilagos mondat és kijelentés, felsorolás.... mégis mintha egy Duna gátja készülne átszakadni a költeményben. Mindvégig azzal az érzéssel ír Arany, hogy 'ez lehetetlen', ez nem történhetett meg.
Próbálja összekaparni a hitmorzsákat az itt maradottaknak.
A kicsinek élnie kell. Ha így, hát anya nélkül.
Arany tudja, hogy dolga van még. (A kislányt, Piroskát is magukhoz vették néhány év múlva, mert az apja lemondott róla. Arany azonban őt is kénytelen volt eltemetni. A lány 21 évesen halt meg.)
Talán akinek nem volt ebben része, fel sem tudja fogni, hogy mit jelent leírni ezt a címet: "Juliska sírkövére" - a lányom, a már felnőtt gyermekem sírkövére, annak a sírjára, halálára kell gondolnom, aki éppen a legfontosabb pillanatát éli, gyermeket hozott a világra. Most kezdett el élni igazán, Családja lett, a gyermekével új szerep kezdődött az életében, amelyben kiteljesedhet: anya lett.
És ez az egész most egy pillanat alatt szertefoszlott.
Arany itt nem akart nagy dolgokat megfogalmazni. Egy könnyekben úszó apát kell elképzelni, aki unokáját hordja szívében és elveszett lányát a lelkében annyira siratja, hogy néhány verskezdeménnyel később kihullik a toll a kezéből, azt írja: "nem megy, nagyon fáj..." és tíz esztendeig nem ír semmit sem.
Tíz évig nem írt a lánya halála után, és igazán sosem dolgozta fel. Az életbe vetett hite végleg megrendült.
