1403
Arany borongós Visszatekintése egy elégia, amelyben úgy ír a költő 35 évesen, mintha sose lett volna fiatal, mintha öregnek született volna. A létösszegző vers sorai elvesztegetett évekről mesélnek, mintha Arany mindent elrontott volna, amit el lehet.
Romantikus, pesszimista, keserű alkotás.
Örömök ki nem ürített pohara, vaskorlát, széthulló rózsa, hálójába gabalyodott vad
- mind-mind az ifjúság reményeinek elmúlása (halála) és szinte mind kifejez valamilyen gátoltságot és rabságot.
A vers ezekkel a metaforákkal, hasonlatokkal, költői képekkel jeleníti meg a lehetőségek elveszettségét.
A számvetést Arany azzal kezdi, hogy megállapítja, hogy ő igazából nem is élt, csak létezett. Oda az ifjúság és a szerelem. Arany azt írja, hogy a halálhoz sem volt elég erős, az élethez sem elég erős. Végül beletörődve a sorsába azt mondja, végülis elég lesz a feleség meg a gyerekek.
Miért ír létösszegző elborult verset 35 évesen?
Mert ez egy allegória (=egész versen átívelő metafora), ami a nemzetről szól és nem a saját életéről. Három évvel a világosi fegyverletétel után így tudott írni, másképp nem lehetett. A vers minden sora olyan, hogy akár a saját életére is vonatkozhatna, de ha a sorok mögé nézünk...
A Visszatekintés a nemzet múltjára vonatkozik. A dajka elhagyta a magzatot, tehát már a nemzet születésekor nehézségek vették körül, az ég is setét, amely fölé hajol... (hogy mit tekint nemzet születésének, a 7 törzs szövetségét vagy Árpádot, nem tudjuk,) de az biztos, hogy kapásból ugrik a rabságra, máris vaskorláton át próbál elérni egy rózsát, ami az egsészség és boldogság jelképe, de amint megfogja,, máris széthullik. Midőn széthullt a nemzet egysége hajdanán.
"Sohase bírám teljébe örömeim poharát"...a nemzet számára mindennek csak az árnyéka jutott... sok-sok be nem teljesült ígéret.
Egy idegent kellett találni, aki boldogságot hozhat.... az az idegen, aki akkor az országot sanyargatta, Ferenc József volt, de ő is csak bánatot és rabságot jelentett a nemzetünknek. És benne Aranynak is..
Bár vágyott a nemzet a függetlenségre, de túl sokáig tűrte a rabságot.
Teljes Habsburg elnyomás alatt a nemzet meghalni nem volt elég gyenge, élni viszont nagyon nehéz volt és próbára tett mindenkit, aki akkor élt.
Nekünk szinte felfoghatatlan, de a saját gyerekeiknek is csak azt mondhatták az emberek, hogy ő még nem, de talán majd az ő gyereke szabadon élhet és nem kell a Habsburgok rabszolgájának lennie haláláig. Arany a verset 1852-ben, tehát néhány évvel azután írta, hogy vérbe fojtották a szabadságharcunkat. Az elveszett lehetőségek igazából a magyarság elveszett szabadsága és reményei. Az akkori helyzetben a magyar nép nem építhet, nem élhet, nem ragyoghat, csak nyugati nagyhatalmakat és érdekeket szolgálhat és valami nagyon távoli pici reménysugarat próbálhat életben tartani.
A vers vége pedig azt fejezi ki, hogy most, hogy nem lehet önmaga magyarként és költőként, inkább visszahúzódik az otthonába a Családjához.
Ez a lelki támasz, ez az érzelmi vigasz az, ami reményt adhat, ami a túlélést jelenti.
Magyarként a magyarságunk, a Családunk, a felmenőink, az őseink, a magyar gyökereink adtak reményt, hogy átvészeljük ezt a mocskos időt, ami a nemzeti méltóságunkat tiporta.
