457
Az istenek tudják - kínai mese
Valahol, a messzi Kínában, állt egy templom, melyben egy szent ló élt. A hívők minden nap ajándékokkal halmozták el a lovat, azonban az élelmet elloptát tőle az őrök.
Egy nap arra járt egy szakadt ruhás szegény kislány és beszélgetni kezdett a lóval. A ló elpanaszolta neki, hogy éhes, a kislány erre neki adta az utolsó pár falat kenyerét és megsimogatta a sörényét. A ló megkérdezte:
- Ki vagy te?
- Nem tudom. - felelte a lány
- Honnan jöttél?
- Talán a Holdról pottyantam ide.
- És ki vigyáz rád?
- Én magam.
- És hol laksz?
- Egy közeli mezőn gallyakból építettem magamnak egy kunyhót. Az megvéd a tűző Naptól és a hideg esőtől, de nincs egy ismerősöm sem, akivel megoszthatnám.
- Körülöttem mindig sokan vannak – mondta a ló - Csodálnak és ajándékokkal halmoznak el. De mindet odaadnám azért, hogy egyszer szabadon vágtathassak azon a mezőn.
- Nekem nincs semmim, örökké nélkülözök, senki sincs körülöttem, az emberek nem törődnek velem.
- Társakra vágysz, akik körülvesznek? Én csak szabadságra vágyom. Cseréljünk hát!
- Félek, hogy az emberek megölnek, ha a helyedre lépek.
-Ne aggódj. Akik idejárnak, azoknak mindegy ki áll itt. Csak minden kérdésre válaszold azt, hogy "Az istenek tudják.” és közben bölcsen nézz körül, a többi rendben lesz.
A lány helyet cserélt a lóval, és a ló elvágtatott a holdfényes éjszakába, de még visszanézett és azt mondta - Ne feledd, hogy van egy jóbarátod, aki mindig rád gondol.
Másnap reggel a lány a templomban ébredt, embertömeg nézett rá csodálkozva és azt kérdezték tőle: - Hogy kerülsz te ide?
A lány a megbeszéltek szerint csak ennyit mondott: - Az istenek tudják.
Amikor háromszor felelt így, az emberek térdre borultak előtte és azt mondták: - Istennő vagy, aki mindent tud.
Ettől kezdve ajándékokkal halmozták el és hamarosan egy még nagyobb templomot építettek neki.
Mérhetetlenül gazdaggá vált, de minél idősebb lett, annál magányosabb és boldogtalanabb lett. Egyetlen barátja volt csupán, a ló, de ő nem került elő. A lány nagyon vágyott utána.
Egy éjjel azután a ló mégis visszatért. Öreg volt és fáradt, elcsüggedve így szólt a lányhoz: - Csak egy istállósarkot kérek, ahol meghalhatok.
- Hát nem voltál boldog szabadon? - kérdezte a lány
- Nem. A szabadság semmit sem ér barátság nélkül. És te? Nem vagy boldog gazdagon?
- Nem. A gazdagság sem ér semmit barátság nélkül.
Ekkor a lány a karját a ló nyaka köré fonta, és együtt sírtak. S ebben a pillanatban az öreg ló daliás királyfivá változott és így szólt:
- Semmi sem szép szerelem és barátság nélkül.
A lány pedig azt mondta: - Az istenek tudják – és együtt kisétáltak a templomból, a félrevezethetőség világából és boldogan éltek ezután szabadon és szeretetben.
(Claus Riemann feljegyzéséből)
