1188
BABITS MIHÁLY: ESTI KÉRDÉS
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Babits elégikus filozófiai költeménye impressziókat (benyomásokat) vonultat fel. - impresszionista alkotás, mely szecessziós képeket is használ
A költő rácsodálkozik a világ sokszínűségére, apró csodáira, és felteszi a nagy költői kérdést: miért élünk és miért e sok ismétlődés?
a vers, ha kell:
A vers szemlélődéssel indít, az est bársonytakaróként könnyen, puhán takarja be a földet, megőrizve annak minden szépségét,. Ez a gyermekkort idéző leírás a költő (lrai én) lelkiállapotát tükrözi. Ezután különböző emlékek és élethelyzetek villannak fel. Közben az olvasót is megszólítja költő. Majd kérdések sora következik a "végét nem lelő időről" és az életről. A természeti képek az emberi világ képeivé válnak. A természet körforgásában az emberi múlandóság is megjelenik, a fűszálas metafora bibliai és az ember életösztönére utal. További ismétlődéseket a mitológia világából merít a költő: a Napot "szizifuszi kőnek" nevezi, ami Sziszifuszra utal, aki újra és újra egy hegyre görgetett fel egy nehéz követ, de mire felértt volna vele a kő visszagurult. A Nap is felragyog minden nap, de azután újra éjszaka lesz és megint felkel a Nap. A Danaida-lányok férjeik megölése miatt lyukas hordóban hordják a vizet örökre, akár a felhők.
Ezeket az időtlenségbe nyúló ismétlődéseket Babits nem a természetes körforgásnak vagy ritmusnak éli meg, hanem büntetésként (mindkét mitológiai metaforája bűnhődő emberekhez hasonlítja a természet jelenségeit és a fűszál is meg kell haljon.
Lényegében a vers végére ez a halálfélelem marad meg: mire jó ez a sok szépség, ha majd meg kell halni.
Páros és ölelkező rímeket is használ.
A verset Bergson francia filozófus műve ihlette. Babits úgy gondolta, hogy minden ember életében benne van a személyes múlt és a z ősök múltja, és ehhez adódik hozzá a jelen.
