1033
Babits Mihály: Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Az életről lemondó elégia abból az időből való, amikor Babits már tudta, hogy halálos beteg (gégerákja volt).
A vers ritmikája és felépítése is haláltánc-szerű, refrénnel minden második strófa végén ("Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!")
A vers igen érzelmes és gazdag, szép képekkel hatol az ember lelkébe, a haldokló félelmeit teljesen átadja.
A vers őszi, lombhullatós és téli fagyos képeket hoz, ami az elmúlást és a halált hordozza, csupa lemondó keserűség.
A költő nem tudja elfogadni a halál gondolatát, gyötrődik, mert
"Sok munka végezetlen,
s a gyönyörök fája megszedetlen"
A halál gondolatával mindenkinek egyedül kell megküzdenie. Kivéve ha költő, mert akkor kínozhat vele egy csomó olvasót is, amiért úgy érezheti, hogy nem szenved egyedül. Pedig Babits mégis egyedül szenved, mint írja: az én halálom, az én telem, lombom és ágam... mi, olvasók csak részvétet nyilváníthatunk.
A kezdőstrófa egy rejtvény. Csak az utolsó sorból tudjuk meg ( "mezítlen teste egy halottnak"), hogy tulajdonképpen végig egy halottról beszélt. Képeket sorakoztat fel a költő, ami könnyedén lehet a halott körüli teendők metaforája. A pince hűvöse a sír hűvöse is lehet, a csupasz szőlőtőre kerülő víz utalhat a halottmosdatásra, a megvetett fekhely az előkészített sírhely szimbóluma és a "paplan alá! Hajcsi!" lehet egyfajta groteszk önbiztatás, hogy ideje menni aludni a végső álomra.
Az öregség, a halál észrevétlen közelítettek, mint ahogyan az esték hosszabbodnak ősszel.
A költő nagyon lassan szoktatja magát a halálhoz, lassan barátkozik.
Mindvégig természeti képeket hoz, és a halottat az anyaföld öleli magához... a halál a hópaplan alá, az anyaföldhöz parancsolja be azt, akinek az ideje lejárt. Csupa-csupa természeti kép utal arra, hogy a költő a halált mélyen belül elfogadta, az élet részének, a természet részének tekinti, és abban majd megnyugvásra talál, ha ez a folyamat néhány versben és gondolatban lezajlik majd a lelkében.
A vers két kiemelkedő és összegző sora:
"Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen..."
- Arany János Epilógusára utalás
Innentől az általános halál-utalások az egyén, a költő halálára és csalódottságára vonatkozóra váltanak. Jön a tapicskolás az önsajnálatban, hogy másoknak tavasz lesz, de neki már nem... neki már elszárad a tőke. Nincs remény, hiába az asszonyi jóság. (A tőke visszautal a kezdő strófára)
Tényleg szép és hatásos írás, de mint minden jajgató életvégi vers olvasása, ez is arra ingerel, hogy kimondjam: nem mindenki összegzi az életét mínuszos mérleggel. Lehet, sőt kell is úgy élni, hogy a mérleg ne legyen mínuszos.
És valamelyest együtt érzek Babitssal és a többi költőnkkel, akik nagyon megszenvedték a halál közeledtét, ugyanakkor nem értem... vajon mitől lettek volna elégedettek?
--------------
A két népdal, ami a versben felfedezhető:
"Este van már, késő este
Pásztortüzek égnek messze..."
"Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni"
