704
A diák begyújtott a kályhába, és egy nagy, zöld bőr karosszékben ülve gyönyörködött a lángnyelvek táncában. Csak egy vaskályha volt, de mégis megtartotta a meleget reggelig és a diákot is marasztalta, aki olykor elfeledte az egyetemet és a kávéházi biliárdozást, és inkább ott időzött a kályha mellett. Pedig drága volt a szoba bérleti díja (15 forint), de a kályha miatt megérte. A diák nagyon szerette, még a vacsoráját is ott ette meg, még egy szelet almát is megosztott a kályhával, a tetejére tette és a kályha almaillattal töltötte meg a szobát.
De egyszer a diák kezdett elmaradozni hazulról. A kályháját is hanyagolta. S mikor hazament csak nyugtalanul járkált a szobában. Végül aztán odahajolt a kályhához és azt súgta: "Szerelmes vagyok". A kályhában erre "vígabban dübörgött a tűz". Mesélt a diák a fekete hajú, tűzszemű lányról. Hajnalig ábrándozott a kályha mellett, a lángok egyre "lustábban járták benne táncukat, végre ők is lefeküdtek a hamvadó parazsak közé". A diák is elaludt és csak délfelé ébredt föl, aztán elment. Ingerülten és letörten érkezett meg. Azt mondta, nem szereti a tűzszemű lány, mert egy gazdag urat szeret. A diák nagyon szomorú volt és zokogott:
"– Nem szeret engem a tűzszemű lány, minek akkor nekem élni?"
A kályhában lobogott a tűz, és pirosra festette a diák könnyeit. Amikor a diák elaludt, "a füst szállt, gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát, körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a cipőit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását."
Az egész kis szoba "halált hozó füsttel telt meg".
Reggelre a diák teste és a kályha is kihűlt.
