
Az író (lírai én) elmeséli, hogy többször is volt cirkuszos álma, mert a szülei nem vitték el cirkuszba, inkább hegedűt vettek neki. A következő cirkuszos álmában nincs belépőjegye, ezért az általa komponált hegedűjátékkal szeretne fizetni, előadná azt a közönségnek. A cirkuszigazgató kineveti, de megmutatja a fiúnak, hogy mi van a kulisszák mögött.
Függönyök, lépcsők és bársonytapétás szobák után... felfokozott érzelmi jelenetnek lesz szemtanúja a fiú: egy férfi fojtogat egy nőt – de ezek csak színészek, sőt, csak viaszbábok. A bohóciskolába érnek, ahol a kézenjáró és az arcát földhöz verdeső bohóc már nem elég érdekes, újra kell csinálnia a mutatványt. Amelyik felvágja a mellkasát és vérezve kiesik a tüdeje, éppen megfelel. Amíg az öngyilkos visszavarrja a mellkasát, ijesztő hangú hasbeszélők jönnek, a szemük lobog a sötétben. Az igazgató most a fiút szólítja fel, de csak kinevetik a hegedűjével. Megnézheti a hangszertermet és a zenészeket, hogy lássa, mik az elvárások.
Van ott olyan, amin elefántok járnak és egy hatalmas orgona, a sípjai, mint a gyárkémény... villamos géppel hajtott zongorák... a kották felfoghatatlanul sűrűek. Minden olyan, hogy mellettük a fiú semminek érzi magát. Amikor a fiú visszamegy az igazgatóhoz, szomorúan mondja, hogy nem ért ezekhez a hangszerekhez.
Az igazgató azt mondja, hogy akkor legjobb lesz a hullakamrákat megnézni.
Ezek után csak lefelé vezet az út, pincékbe és újabb sötét folyosókra, de a fiú könyörög, hogy ne kelljen ott maradnia – de az igazgató csak artistának engedi vissza. A fiú gyakorol. Fel-le mászik a létrán, egyensúlyozik a tetején, aztán egyik széket a másikra rakja és arra is felmászik. Amikor a tetején van, valaki kihajlítja a létrát az utca fölé, a fiú elszédül, elveszti az eszméletét, de utána újra létrára kell másznia (ez egy álom).
"Sokára, végre-végre ott álltam a színpadon – de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam." (eltelt közben az élet... megöregedett).
A fiú (öregember) lassan összerakja az építményt, létra székek, asztal, kocka a sarkán állva, arra pózna és azon kell felkúsznia... a tetején megáll, megvárja, míg az ingás megszűnik és előveszi a hegedűt és elkezdi játszani a melódiát, a szíve dallamát.
----------------
A kisfiú a szíve dalát szeretné eljátszani, szeretné, ha az emberek hallanák őt, értenék művészi lelkét. A közönség (társadalom) azonban izgalomhajhász, nem érdekli a művészet, vért, kínzást és gyilkosságot akar látni. Amikor a művész eljut oda, hogy hihetetlen mutatványok és kompromisszumok árán megmutatkozik, valójában őt magát nem látják. Nem látják, mert ki van festve (a produkció nem az övé), olyan távolságban és magasságban van, ahonnan már nem érzékelhető és mert nem nyitottak rá az emberek, hogy értsék, a szíve dallamát nem hallják meg.