1341
Szindbád öregen, közeledni érezvén a halált, vágyott még egy utolsó utazásra. Álmodozva nézett a messzeségbe az isztambuli bazár mellől. Egy kis híd volt itt, alatta sebesen vágtatott egy kis folyó... erről eszébe jutott, hogy a kopott kis "A.Marchali cukrászdát" szeretné meglátogatni, és benne a cukrásznét, aki haját igazítva nézett fel a regényből, amikor Szindbád megérkezett. Hajdan a "dákójára támaszkodva minden délután a biliárd felett" állt itt és nézte a cukrásznét, Amáliát.
Egy vidéki városkában áll a Marchali cukrászda elhagyatott városban, amelyikre nem veti már tekintetét a király. A kapuk bezárva, még a toronyóra is megállt itt (mióta Szindbád itt járt). Minden álmos, csendes vagy halott... (mert mi értelme is volna ha bármi mozdulna egy városban akkor, amikor Szindbád nem arra nézz.) Szindbádban megállt az idő...midőn megindul a cukrászda felé, fiatalkori énje indul meg. A cukrászdában köszönti őt a szivarfüsttel keveredő kávéillat és a billiárdgolyók koccanása.
Már érkezik is "Amália fekete kötényben, kezében kávéscsészével" a fiatal Szindbádhoz. (Szindbád éli meg ugyanazt a világot, mint fiatal korában. Ő maga fiatal katonaként sarkantyús csizmában érzi magát, de a környezete felett eljárt az idő.)
Amália nem ismeri meg.... Amália vagy Amália lánya: "Nos és hogyan tetszik önnek városunk?" - kérdezi Szindbádtól.
Szindbád most meglátja Amáliát is, aki öreg és kézimunkázik egy bársonyfüggöny takarásában. Amikor Szindbád egyedül marad a cukrásznéval, megkéri, hogy hadd nézze meg a nyakában függő medaliont, melyről úgy hiszi, hogy egykor ő adta Amáliának, a szerelmének.
"- Az apám képe. Katona korából való képe – mondja a barna kis cukrászné."
Szindbád magát látja a képen, a saját katonakori képét, amit ő maga ajándékozott Amáliának.
Már a lánya is férjnél van és két gyereke van. Szindbád nehéz szívvel távozik "A. Marchali cukrászboltjától", aztán a hídra megy és hosszan nézi a messzi erdőségeket. Mit sem csillapodik a vágyódása... miközben "A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt."
