La Fontaine: A teknősbéka és a vadrucák

Világot akart látni már végre a teknősbéka,
csak azt nem tudta, miként eshetnék meg a nagy séta,
nehéz a háza, lomha a teste, lassú a lába,
ha száz évig megy, akkor sem ér el Ámerikába.

Két vadruca élt a sűrű nádban lakása mellett.
Nekik a teknős nagy bánatában annyit kesergett,
hogy szivük végül megesett rajta. "Sose sírj - mondták. -
Utazásodnak kieszeljük mi ketten a módját."

Botot szereznek, azt két végén a két ruca fogja:
középütt foggal jól kapaszkodni a teknős dolga:
azzal elindul a repülőgép, száll rucaszárnyon,
oly sebesen, hogy máris tul járnak hetedhatáron.

"Lássatok csodát!" - Ezer s ezer szem az égre néz föl.
"Repülő teknős!" - Utasunk hízik a büszkeségtől.
Van, aki fejét csóválja:"Teknőst szállni ki látott?"
"Akkor nem lehet más: az a teknősbékakirály ott!"

Kevélységében barátunk ezt már szótlan nem állja.
"Az vagyok: király!" - kiált. De ahogy száját kitátja,
elengedi a botot, s egy sáros tó közepébe
pottyan. - Ez lett az utazás és a királyság vége.