735
Az éjjeli vihar után elcsendesült az ég, az emberek kimentek a kertbe rendet tenni. Bizi apó ment el a kertek alatt, összesúgtak az emberek a háta mögött. "Az Isten rajta tartja másik kezét"... folyton éri valami csapás: eladósorban lévő lánya meghalt, a kisebbik is beteg, a lovait elhajtották... még a híd is összeszakadt, mikor a templomnak felajánlott szentképet vitte a szekér.
A fösvény uzsorás Bizi apó már ígérhet az Istennek bármit, mert nem hallja meg.
Ott lábatlankodik az egyik udvarban a kis Andris, a falu gyereke (azaz árva), az asszonyok Bizi apó után küldik, hogy lesse meg. Bizi apó a temetőbe siet, a nagy, drága kőkereszt, amit adományozott, kettétörve hever. Bizi apó egyre jobban fél az Isten haragjától, nem is marad a temetőben tovább. Andris a nyomában van. Kérdi az öreg, hogy miért nincsen csizmája. Mondja Andris, hogy árva. "Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri…" – gondolja Bizi apó és vesz egy pár csizmát a kis Andrisnak. Végül haza is viszi magához a fiút. Mikor belépnek a kapun, azzal a hírrel fogadják Bizi apót, hogy a lovai megkerültek és a lánya felépült.
"Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…"
