20537
A szegény, jólelkű Zsófinak soha egy rossz szava nem volt, de az ura mégis elhagyta: "két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni."
Zsófi "szalmaözvegy lett". (szalmaözvegy = olyan nő, akit a férje megcsalt egy szalmakazalban, aztán elhagyta ideiglenesen vagy végleg)
Zsófi várt és remélt. Remélte, hogy Péter visszajön, hiszen nem rossz ember ő. De csak telt felette az idő, egyik évre a másik.
"Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le." Az emberek megmosolyogták, hogy még mindég vár. Na de egyik délelőtt épp a dohánypalántát öntözte, hogy legyen mit füstölnie az urának, amikor hazajön. Ekkor egy öregasszony toppant be hozzá. Elmondta, hogy az ura küldte, hogy ha megbocsát, menjen ővele a harmadik faluba, ott dolgozik most és várja.
Zsófi leoldotta a fekete kendőt s a pirosat kötötte fel, az volt Péter kedvence. Már mentek is.
Közben a harmadik faluban Péter a templomtorony tetején egyensúlyozott egy arany kereszttel... a tekintetes tiszttartóné asszony ikreket szült és ennek örömére ajándékozta a templomnak az aranykeresztet, azt akarta felrakni a templomgombra Péter. Ő vállalta, hogy a toronyra mászik, mert már messziről látni akarta, hogy Zsófi jön-e hozzá, hogy megbocsátott-e. S mikor meglátta Zsófit, egészen beleszédült az örömbe. S úgy kérdezte:
"– Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé:
– Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember láthatja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik."
Péter leszédült a toronyból.
Mire Zsófi és az öregasszony odaértek, Péter is odalent volt. Holtan. Zsófi hosszan ölelte férjét, és ölelte volna, míg világ a világ. Aztán elszakították tőle, s ő megragadta az öregasszonyt:
"– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak."
