A messzi napkelet felé élt Nimród fejedelem, akinek volt hatalmas földje, száz gulyája, ménese és nyája, de ő két fiára volt a legbüszkébb, Hunorra és Magyarra. Együtt vadászott a két fiú az apjával, kitanulták a vadászat minden csinját-bínját. Éppen ötven-ötven ügyes jó vitézzel vadásztak, amikor "hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú." Űzték a szarvast hét napon és hét éjjen át, mert nem akarták lenyilazni, élve akarták hazavinni. Egyre szebb tájakra vitte őket a szarvas, mígnem egyszer "Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal. "Itt akarnak tanyát verni, meg is egyeztek ebben. De előtte még
"- Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!" - szólt egyikük.
Így is történt, a szüleik áldásukat adták és mire visszaértek a csodaszép Etelközbe, már "Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben."
Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A többi legény pedig osztozott a többi tündérlányon. A vidéket megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, a keleti fele jutott Magyarnak, s az országot elnevezték Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
