1898
Petőfi Sándor
A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Forradalomra buzdító látomásvers, szenvedélyes érvelés a költői feladat mellett, ami a nép vezetése. A költő a forradalomban hisz, amivel kiharcolható a jogegyenlőség és a jólét, elutasítja a magánéleti verselést és felszólítja a kortárs költőket a nép vezetésére.
a vers itt olvasható
A vers kezdetén Petőfi a költőtársaihoz fordul, akiket a felelősségükre figyelmeztet. A lant a költészet metaforája, amit a költő szerint csak magasabb eszme érdekében szabad megszólaltatni. Félretéve a személyes bánatot és örömöt, a hazáért kell verselni.
A 2. versszakban bibliai metaforát hoz, miképpen a lángoszlop vezette Mózes népét Kánaán földjére, úgy vezesse a költő a népét a forradalom útján a szabadság felé. (Ezt irodalomtanárok szeretik úgy nevezni, hogy váteszszerep, ami azt jelenti, hogy vezetői, látnoki szerep.) Petőfi gondolhatott arra, hogy a költőknek isteni küldetésük van.
A 3, versszak arra hívja fel a költőket, hogy tartsanak a néppel "tűzön-vízen át", közben egy ellentét is megjelenik az energikus, tettvágytól fűtött költő és a gyáván heverésző költő között.
A 4.versszakban újabb ellentét mutatja, hogy vannak hamis próféták( hamis költők), akik azt mondják, hogy már minden rendben van, de vannak igazak is, akik a forradalomban hisznek.
Az 5. versszakban végre feltárulnak a várva várt célok, amiért küzdünk:
- "bőség kosarából mind egyaránt vehet" = a vagyonból, a földi javakból mindenki egyformán részesül
- "jognak asztalánál mind egyformán foglal helyet" = ha jogegyenlőség lesz és nem lesznek kiváltságos nemesek
- " a szellem napvilága (be)ragyog minden ház ablakán" = mindenkinek egyformán megadatik a tanulás és a művelődés lehetősége
Petőfi szerint akkor lehet megállni, ha ezek teljesülnek. (Ezek egyébként a francia forradalom eszméi)
A záró versszakban Petőfi azt mondja, hogy amíg ezeket a célokat el nem értük, addig "küszködni" kell, tehát küzdeni, harcolni és kínlódni. Ahogyan minden versében, ebben is azt mondja, hogy majd tisztességgel temetik el, és az jó lesz. Mondjuk úgy, hogy tiszta lelkiismerettel várhatja a halált.
