588
Vörösmarty Mihály
Késő vágy
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
Már a címnél elakadtam, mert reménytelen szerelmet érezni sose késő. A fickó 39 éves és újra látja egykori reménytelen szerelmét Perczel Etelkát, aki egy jómódú család egyik nagyreményű leánya volt. Semmiképp sem szánták a szerény kis házitanítóhoz (Vörösmartyhoz), Etelka persze ettől lett igazán vonzó... (és nem a neve miatt).
Mindenképpen hozzátartozik a dologhoz, hogy egy költő reménytelen szerelem nélkül olyan, mint az éjszaka Hold nélkül... (felhős és borongós).
A baromira romantikus vers első két harmadában a költő elmondja, hogy Ő mit érzett, Ő hogyan élte meg és Neki mit jelentett Etelka után epekedni minden nap a múltban... a nőről a versben szó se esik, a költő a szerelembe szerelmes. Élvezi ezt a mindent elsöprő szenvedélyt és határtalan izgalmat.
A vers középső egysége a csalódásé, a vágyakkal való ellentétét a "de" kötőszóval indítja, innen jön a nyafogás, hogy nem kapta meg, ami jár.
Ennek a résznek az érdekessége, hogy kilép az egoista szemléletből és E/1. személyről E/3. személyben beszél:
"Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt"
.... - tehát itt mindkét félmondatban magáról beszél, ez az egyértelmű jele az eltávolodásnak akkori régi ifjú és bohó önmagától.
Az új személyiséghez persze új szenvedés is dukál. A harmadik harmadban már messzi és megfoghatatlan az egész szenvedély. A szerelmi csalódás helyett a költő a letűnt ifjúságán kesereg, pedig hol van még az öregkor meg a fogatlanság és a reuma...
A versnek az ad keretet, hogy az első harmadában a "túl" szó fordul elő túlontúl gyakran, a végén pedig az elveszett "remény" kap ismétlődéses hangsúlyt, melyet nem remélhet már reménykedve.
Nem is ért többet ez a nő-viszontlátás ennél a versnél. Vörösmarty hamar pattant a fiatal habos-babos Laurára.
