9094
"...mert azok a hegyek az enyimek .. enyimek voltak Isten rendelése szerint, mert ott születtem s ott lettem emberré."
"Nekem semmim sem volt, csak a hegyeim s egy asszony, akit szerettem." -
Wass Albert egy felcseperedő szegény pásztorgyerek szemszögéből írja sorait ... egészen közelről mutatja meg azt a terhet, amit a székelyek, az erdélyi magyarság Trianon óta a mai napig a hord és elszenved.
Rávilágít a nagyhatalmak politikai érdekeire és működésére.
Ma is éppen olyan fontos, hogy ezt lássuk nem csak a múltban, hanem a a jelenben is.
I.
Az elbeszélő Fiú szegény emberek gyermekeként született. Az apja erdőőr. A házuk a község tulajdona, mohával fedett fazsindely borította. Együtt éltek a Természettel, annak törvényeivel és szeszélyeivel. Apjuk gyakran mesélt az óriási hegyekben lakó törpékről és tündérekről. Ezek a hegyek olyan magasak, hogy a Fiú azt hitte, az égben végződnek.
A Fiúnak volt egy öccse és a bölcsőben egy kicsi húga.
Anyjuk váratlanul kígyómarásban meghalt, amikor egyszer málnát szedni volt. Az apa, Lőrinc szép kopjafát faragott a sírra juharfából. Amikor kihajtott egy nyírfa a sírhanton, mintha az anya nyírfává változott volna, úgy vigyázták. Az apa körbekerítette, és nagyra nőtt az évek alatt.
A gyerekek iskolába kerültek Nem értették a tanítónő beszédét, mert az román volt. Az apjuk azt mondta: ""Ez fiam a háború, amit elveszítettünk, s ezért Erdélyt Romániának adták" hegyekkel és emberekkel együtt.
A Fiú sokszor gondolt azokra, akik Párizsban aláírták a határozatot, hogy neki olyanok parancsoljanak, akik nem értenek a nyelvén. Azt gondolta: "mert nem értenek a nyelvemen, nem érezhetnek a szívemmel sem." (A trianoni békeszerződésről van szó, ami szerint Erdélyt a székely lakosságával, arany és ezüst bányáival, tengernyi kincseivel együtt Romániához csatolták, és ezzel az ott élők feletti uralmat a románok kezébe adták.)
Romániában csak a románok járhattak fegyverrel. Pedig a fegyver a hegyi élet alapvető tartozéka. Valamikor a Fiú apja is vadászott, és hosszú téli estéken szívesen mesélt "babonás vérmedvékről, titokzatos vadkanokról, fehér szarvasbikákról és arról az időről, amikor még szabad volt magyarul szólani". Az apa azután csak dróttal vadászott titokban és óvatosan, ahogy annak kell, aki ellenség között él".
Amikor a Fiú végzett az iskolával, az apja felküldte bojtárnak (= juhásztanoncnak) a komárnyiki juhászok mellé. Juhsajtot készítettek és eladták. Maguk is juhsajton és puliszkán éltek, és minden este elhevertek a tűz mellett, hallgatták az erdőt.
(juh = bárány =birka)
Egy éjjel, mikor a Fiú az édesanyja csillagát nézte az égen, a Pásztorcsillagot (=esthajnalcsillagot), odalépett hozzá Samu bácsi (az egyik juhász), és adott neki egy furulyát: "mondd el ennek, amit mondani akarnál. Ez majd megvigasztal".
Ettől kezdve a fiú sokszor furulyázott addig, amíg úgy nem érezte, hogy már nincs a furulyában több hang, s akkor "mintha békét kötött volna a világgal."
Négy év telt el, már az öcs is vele bojtárkodott, Juliska pedig lent az öregedő apjukat látta el.
Egy nap egy szép leány járt arra. Épp a patakon kelt át egy kis virágcsokorral, amikor megcsúszott és beleesett a vízbe. A Fiú nagyot nevetett, így találkoztak először.
És itt érkezett el a pillanat, amikor meg kellene tudnunk a főszereplő nevét:
"A lány így szólt:
- A juhokkal vagy? - kérdezte.
- Igen...
- Mi a neved?
Megmondtam. Akkor tudtam meg, hogy Anikónak hívják."...
(A műből nem derül ki a főszereplő neve. Ezért Fiúnak hívom.)
A Benedek patak volt közöttük a határ. Másnap a Fiú megmutatta Anikónak, hol nyílnak a legszebb virágok, s hol teremnek a legkövérebb eprek. Így teltek a napok, mígnem egyszer áthajtották a nyájat a Sestinába, és a Fiúnak épp csak elbúcsúzni volt ideje.
Úgy furulyázott akkor éjjel a Fiú, hogy elszálljanak a dallamok a Ciba-pojánig, ahol Anikóék laktak. Hosszú időbe telt mire nagy lett újra fű, és a nyájat visszahajtották a Benedekhez. Már messziről hallatszottak a kolompok és a Fiú kurjongatása. Anikó csak másnap jött el, de épp úgy szerette a Fiút, mint azelőtt.
Amikor eljött az ősz, Anikó csókkal búcsúzott. A juhászok lehajtották a nyájat a hegyről. "A Ciba felől kutyaugatást és lónyerítést hozott a szél, Anikóék is költözőben" voltak. Ők Fileházára mentek a télre.
Hazaérésekor a Fiút rengeteg munka várta, de nagy energiával esett neki a pajta javításnak és a favágásnak, mert Anikó csókja felnőtté tette.
Tél közepén összetalálkozott a egy régi iskolatársával, Durdukással, a kovács fiával. A srác a faluban lakott és meghívta magukhoz a Fiút. Süteménnyel és szilvapálinkával kínálták és magyarul beszéltek. A Fiút nagyon érdekelte a sarokban álló puska, szívesen vadászott volna ő is (de a magyarok nem tarthattak puskát). Szép puska volt, "kétcsövű, kakasos, kívül-belül rozsdás, ütött-kopott jószág.... a világ első számú csodája mégis". Durdukás azt mondta a Fiúnak, hogy viheti, csak amit lő, annak a bőrét nekik adja oda és sose árulja el, hogy honnan van a fegyver.
A Fiú aznap egy madárral ment haza. Julika örült, hogy végre jót esznek. Az apjuk pedig négyszemközt megkérdezte, hogy honnan szerzett puskát. Neki húsz éve nem volt a kezében, míg a románok puskával a vállukon járták az erdőt.
"Micsoda megalázás lehetett ez egy ember számára."
A Fiú már egy másik nemzedék, az ő számára már természetessé vált az önvédelem, a rendeletek kijátszása.
Az apja életében még "Magyarország törvénye szent volt és nem tett különbséget ember és ember, csupán erkölcs és erkölcstelenség, erény és bűn között". És az apa számára "szent maradt törvény, még az is, amelyik őt rabszolgává és megvetett emberré taposta". Mert "Isten s a törvény tudják, mit cselekszenek".
Másnap reggeltől kinn volt az apa a Fiúval és mutatta neki a legjobb leseket, vadászhelyeket. Délután egy üverben (=völgyben) leshelyet tapostak maguknak a hóban és szürkületkor az apa lőtt egy rókát. Boldog volt. Azt is meg még pár rókabőrt elvitt a Fiú Durdukásnak a puska árába. És két vaddisznóbőrt is. De a harmadikat megtartotta.
Az ölte meg az apját:
A Fiú zajcsapással felhajtotta az apjának a vaddisznókat, és az apja meglőtte őket. De az egyik kan úgy került elébe, hogy megdöfte. Az apa is meglőtte a vaddisznót. Mindketten meghaltak. Az apa testét az öccsel hozták le.
A ravatalra a Fiú az apja mellé tette a puskát. Aki odalépett, levette a sapkáját, pedig "csak egy öreg, halott magyar" feküdt ott. Az apát a nyírfa mellé temették.
A csendőrök elvitték a puskát és a Fiú fél évet ült a puska miatt (az apja helyett). Amikor hazament, már egy román erdőőr lakott a házukban. A testvérei a Ciba-poján alatt, a belcsuji erdőben raktak fenyőkéregből fedelet maguknak. Szenet égettek. Így együtt már három kemencét is tudtak felügyelni. A Fiú szerzett új puskát Durdukástól és éjszakánként lehordta neki a kilőtt állatok bőrét. A húst ették és cserélték sóra, kukoricalisztre és ecetre. Hosszú volt a tél és a nyitott kalyibában őrizni kellett a tüzet éjjel-nappal. A tetejére havat raktak, hogy jobban tartsa hőt, de így is majdnem megfagytak reggelre. Mire lehúzták szánkón a szenet a hegyről, kitavaszodott.
Nyáron újra találkoztak Anikóval, aki "megnyúlt s kitelt" (=magas és szép nő lett). Együtt mentek el az őzért, amit a Fiú lőtt (maguknak csak az egyik combját akarta megtartani). Odaértek a sztinaházhoz, ahol Anikóék laktak.
Sztinaház = esztenaház= a legelőterületen álló kis faházikó.
"Anikó apja megtöltött egy átalvetőt sajttal és ordával." (átalvető = két összekötött zsák, amit az ember vagy állat hátára tesznek, így könnyebb cipelni; orda = juhtúró). Bőséggel fizetett az öreg, kimutatta, hogy elfogadják, befogadnák a családba.
A Fiú, aki egyre inkább férfi volt már, Legény, mind gyakrabban járt Anikóék felé. Ősszel azonban a juhokat lehajtották, megint távol kerültek.
A Legény egy szarvasbikát kezdett követni, de eltűnt a szeme elől. Elért Anikóék üres sztinaházához... az ajtaja beszögezve, a tűzrakóhely elhagyva... "a gazdátlan hamuszag még sokáig az ember orrában marad, és keserűvé teszi a gondolatait". Nem is maradt ott tovább. Megmosdott a fagyos patakban, felvette a legszebb ruháját (Juliska maga foltozta be rajta a lukakat), és ment Anikóékhoz. A szüleit találta otthon, pálinkáztak, beszélgettek. Anikó egy mulatságban volt, a Legény ment utána. Ott táncolt Anikó egy gazdagabb férfival. A két legény kakaskodni kezdett. A Legény Anikót kérdezte, hogy kivel akar táncolni, és ő mondta, hogy elígérkezett már a másiknak. Az rá is mordult a Legényre:
"- Hallottad hát, rongyos! Eredj az útból!"
A Legény idegennek és megalázottnak érezte magát. Kilépett egy ajtón, de az a a kocsmába vezetett. Inni kezdett, s mikor
Anikó táncosa megjelent, összeverekedtek.
Hazatért aztán, és Julika próbálta megfoltozni a ködmönjét, a kucsmája meg se lett, de a Legénynek jobban fájt a sértés.
Sokára jött a tavasz. "Az őzek még júniusban is alig akartak megpirosodni", és a faluban is kezdett minden "megzavarosodni". Durdukás nem tudott több töltényt szerezni, mert már engedélyre se adtak. A románok a németek mintájára gárdát csináltak. A csendőrök begyűjtötték a fegyvereket, a katonák pedig a lovakat. A Legény elrejtette a puskát egy faodúba, de ló nélkül nem tudta lehordani a szenet.Csak pár héter talált állást: fakidöntést, aztán haza kellett mennie. Az öccsét elvitték 30 másik magyarral együtt munkaszolgálatra. Julika ettől nagyon megijedt.
Anikó is járt náluk nemrég, és meghozta a kucsmát és a botot, amit a táncban hagyott. Aztán különös hírek érkeztek. Durdukás jött mondani, hogy Bécsben új országhatárt húztak és Erdélynek a Belcsuj nevű részét is visszacsatolták Magyarországhoz. (1940-ben a bécsi döntés értelmében a magyarok visszakapták Észak-Erdélyt és Székelyföldet.)
A Legény nem tudta elhinni. Lehetséges volna, hogy magyarul beszélnek majd az emberek magyar földön és magyar nyelven tanítják őket az iskolában és ezután tarthatnak fegyvert?
Durdukás azt mondta, hogy ők készülődnek elköltözni, mert félnek, hogy a magyarok agyonverik őket. Mert a Bibliában az áll, hogy szemet szemért, és a románok sok rosszat tettek a magyarokkal."Durdukás összegüzsörödött mellette" (= összezsugorodott)
A Legény erre azt mondta, hogy Magyarországon ilyesmi nem volt soha, "Magyarországon minden ember egyformán ember."
A Legény örömében elővette az elrejtett pálinkát is, amitől megindult Durdukás szava. A Legény tudta, hogy az öreg Durdukás hagyta volna meghalni őket a télen., de most hívta őket magához, hogy biztosítva legyen a "magyarbarátság". Végtére is lementek Durdukásékhoz, ahol kaptak két ágyat a műhelyben, és néhány ruhát.
Teltek a napok. A románok egykor kofferrel érkeztek ide, most pedig nagy teherautókkal vitték a holmijukat. Aki tudta, idejében felhajtotta az állatait a havasba, mert a románok vittek mindent, ami mozdítható, még mielőtt rendeződtek volna az erőviszonyok.
Durdukásék kiraktak a kapuba egy hatalmas magyar zászlót. Julika megkérdezte, hogy mi az, mert eddig még nem látott ilyet.
Magyar katonák érkeztek, magyar alezredessel. Az öreg Durdukás hamar lebukott, hogy román, de azért folytatta a behízelgést. Azt mondta, hogy a két árvát, a Legényt és Julikát, befogadta és eltartja.
Megérkezett a harmadik testvér, a Legény öccse (neki sincs neve). Sovány volt és elgyötört. Mondta, hogy várta őket a hegyen, aztán lejött ide, de nem megy be a román házba, mert a románok tették őt tönkre. Csak jött szólni, hogy várja őket odahaza. Julika elsírta magát. Mindenki tudta, hogy a Romániának maradt erdélyi területen, ami "Erdély testéből kiszakadt" még az eddiginél is rosszabbul bánnak a magyarokkal. Akár agyon is verik, aki magyarul megszólal.
A Legény azonban azt gondolta, hogy Isten elrendelése, hogy azon a földön a románok és a székelyek együtt éljenek. Mindenkinek jut jó is, rossz is aszerint, hogy "a világ nagy urai miképpen ravaszkodják össze a politikát".
Durdukásék ablakát is bedobták kővel egyik nap, és kiabálták, hogy "aki román, az menjen Romániába."
Egy nap az alezredes jött és néhány pengővel megbízta a Legényt, hogy készítsen elő egy jó vadászatot szarvasbőgés idejére.
Jóféle pálinkát vett a pénzből a Legény és felment az öccséhez megünnepelni a szabadságot. De az öcs azt mondta: nincs mit ünnepelni. "Romániában német katonák szedik össze a zsidókat, és román katonák verik véresre a magyarokat."
Később a Legény felment Anikóékhoz is, megköszönte a kucsmát és a botot. Anikó örült a Legénynek, de szóvá tette, hogy nem tetszett neki a verekedés. A másik férfit akkor a táncban jól elverte a Legény, bedagadt az arca és két bordája is eltört.
"- Sziszegett-e, amikor ölelgetted?
- Menjen már - mondotta Anikó"
Csipkelődtek, aztán megbékéltek. S a Legény ott maradt egy időre a Ciba-pojánon.
Rá egy hétre kezdődött a szarvasbőgés. Szép nagy agancsost választott a Legény az alezredes úrnak, aki egy százpengőst adott cserébe és megkérdezte, hogy mi a kívánsága.
"- Vadőr szeretnék lenni. "
Kinevezték a vadásztársasághoz. Szép faházat is építhetett, ő szervezte a nagy uraknak a vadászatot, még medvéket is kilövetett velük. Nem is fukarkodtak a fizetséggel, bőven kapott a Legény ellátást. Sőt, községi erdőpásztori kinevezést is.
Újra felvette a legszebb ruháját és elindult Anikóékhoz, miközben arra gondolt:
Fél éve még kivert kutya volt, most viszont előre köszönnek neki a csendőrök és a gazdák.
Amikor beért Fileházára a vállán a puskával, igazoltatták, aztán nevetgélve engedték tovább a csendőrök. A bámészkodók közt volt az is, akivel hajdan verekedtek Anikóért. A Legény már nem volt rongyos, jómódú volt.
Anikó szülei is jó szívvel fogadták. A Legény mesélte, hogy mi mindenre számít egy évben, állatbőrökre, szőrmére, sajtra, malacokra, lovakra... őszre még egy házat is megígért kőalappal, amibe beköltözhetnek.
Ezután kiküldték Anikót, a Legény megkérte őt a szülőktől, akik igent mondtak, ha a lány is akarja. Persze, hogy akarta.
Ilyesmi egyszer történt az ember életében.
"Most olyan a világ, hogy az ember azt hiheti: az egyszerű, szép és tiszta dolgok kivesztek belőle egészen."
Mire vállig értek a ház falai, megnőtt a fű a legelőkön, s megindultak a nyájak. "Könnyű, jószagú szél jött fölfelé az üveren (= a völgyön át), kedvesen sütött a nap, és valahol egy rigó énekelt." Találkoztak és kergetőztek az erdőben. Anikó menekült és csalogató volt mégis, a Legény futott utána... a vadászat és a szerelem keveredett a játékukban. Anikó a süppedő mohára esett, a Legény rávetette magát, "mint a farkas az őzre, mint a sólyom a galambra. Rettenetes volt és csodálatos." Aztán a Legény hosszan gyönyörködött Anikóban "Enyém" és a "A mi házunk." - ízlelgette a szavakat. Boldogok voltak és a pásztorcsillag ettől kezdve kettejük csillaga volt.
Amikor a Legény hazaért, az öccse már komoly arccal várta:
"- Behívtak katonának - mondta - ez már a háború."
II.
Nem volt nagy lakodalom, de szép volt. "Ez a világ rendje. A madár fölneveli fiait, s a madárfiak kirepülnek."- mondta Anikó apja. Ki is röpültek a fiatalok a szép új házba, s három hétre rá Julika is férjhez ment. Az ifjú Durdukás kérte meg. Nekik nagyobb lakodalmuk volt és a Legény a két borjút is nekik adta.
Megkezdődött a szarvasbőgés. A Legény nyugodt volt a két jó házasság miatt és arra gondolt, hogy: " ha a friss hóval újra ad medvét az Isten az urak puskája elé", akkor még egy tucat juhot is vesznek.
Mikor a kalyiba felé mentek, az öccsét ott találták. A Legény előre küldte Anikót, de az öcs nem akart semmit senkitől.
"- Julikát férjhez adtátok egy románhoz!" - mondta. "A románok nekünk ellenségeink! Halálig, vagy tán azon túl is!...
...elfeledted apánkat, akit annyi esztendőn át megaláztak, kisemmiztek? Akinek fegyvert sem adtak a kezébe, hogy vadászhassék, csak mert magyar volt? Nem emlékszel az iskolára, ahol szájunkra vertek, ha magyarul szóltunk?.. és a magyarok őseit lovagló majmoknak ábrázolták... S a Durdukás kölyökre, ahogy felfújt arcával szavalta: fel románok, le magyarok...! ... Egyikünknek pusztulnia kell! "
A Legény még hagyta, hogy kidühöngje magát, aztán szólt.
- Nézd, öcsém, szeretik egymást. Minket itt az erdőn nem érdekel, hogy " a városi kaszárnyán a jó szagú tiszturak miért marakodnak". Gyere vissza szenet égetni, dolgozni.
- Nekem ott jó a katonák között. - mondta az öcs - "Ott magyarok között vagyok legalább!" - Nem szenet akarok csinálni, hanem háborút. Ha mi elpusztulunk, "akkor a zsidóké, meg az uraké, meg ilyen Durdukás-féléké lesz itt a világ."
A Legény sokszor visszagondolt az öccse szavaira, amik olyanok voltak, mint amikor "a hegyi farkas megérzi a közeledő vihart". A Legény akkor rádöbbent, hogy még csupán két esztendőt töltött az életéből szabadon úgy, hogy senki se szólt bele. Nem érzi az ember a szabadságot, amikor benne él, csak amikor elveszíti.
Anikóval már két csodás esztendőt töltöttek el a belcsuji házban. A kisfiuk Andris egy éves, de az apja már vett is neki egy pár szép csizmát, mert "jó volt megvenni a vásárban és alkudni rá és olyan jó volt, hogy volt kinek megvenni és volt miből megvenni."
A Legény érezte, hogy jó hozzá az Isten.
Amikor azonban a csendőrség előtt haladt el a szekér, megállították. Eddig tartott s jó világ, a Legényt is behívták katonának. Két nap múlva mennie kell, 1943. November 1-jén.
III.
Nem született katonának. "Az egyenruha valami olyasmit akar rákényszeríteni az emberre, ami nincs... valami belső egyformaságot." De minden ember sajátságosan más, és semmiféle művelettel össze nem olvasztható." Ehhez idomítás kell, amit csak úgy lehet kibírni, hogy az ember "egy kérget von maga köré, belül, és menekül mögéje". Lelki egyenruhát vesz fől, hogy ne pusztuljon bele a katonaságba. Bele kell törődnie, hogy már nem ember többé, csak katona". A kiképzés ősi szabálya: taposd addig az embert, amíg puha lesz, mint a sár, és akkor gyúrj belőle katonát, és fújj beléje új önérzetet." Aki kevésbé önálló, hamar felveszi ezt a "kaszárnya-szemléletet",
A Legény is igyekezett átváltozni terepszínűvé, s mikor tavaszon berakták a marhakocsikba, már tizedes volt a hegyivadászoknál.
Karácsony után egyszer három nap kimenőt kapott, ebből kettő az utazás volt, s egy délelőttöt volt csak igazán otthon.. Segített, amit tudott, és igyekezett magába szívni az erdő és az otthon minden pillanatát. Míg Andriska ágya fölött állt, Anikó az átalvetőbe csomagolt mindenféle jót... olyan nehéz volt az már, mint az ember szíve. Amikor búcsúztak, a Legény nem nézett vissza, nehogy átragadjon reá a sírás. Egyetlen nap adatott, hogy a katona elbúcsúzzék a saját életétől.
Ukrajnába vitte a vonat. a katonákat Az ukránok is rongyosak és szegények voltak. Egy sovány öregasszony enni kért, a Legény neki adta a kenyerét, a gyerekei megköszönték egy kis faragott szentképpel. Az egyik katona "kaszárnyahangon" kinevette.
Leégett falun haladtak át, lyuk volt az emberek fején... aztán ágyúgolyók süvítettek át a fejük felett.
Készültek rá, hogy hamarosan szembenéznek az ellenséggel. Az ellenség olyan embert jelent, akinek az egyenruháját nem az vette, mint az övéket és az ő pusztulásukat akarja.
A Legény katona volt, mert így rendelte a törvény. Annak az országnak a törvénye, amelyik belőle szabad embert csinált. Most csak az érdekelte, hogy az ellenséget messze kergesse a Belcsujtól.
A Legénynek csak három év adatott úgy, hogy az ország, ahol élt, a hazája volt.
Beértek a harcok sűrűjébe: halottakon és jajgató embereken léptek át, eltorzult arcokat és halott orosz katonákat láttak. A Vörös Hadsereg katonáival harcoltak. Az első ember, akit lelőtt a Legény, egy sovány, fiatal orosz volt. Ha nem öli meg, ő hal meg. Sokáig látta még az arcát... aztán hamarosan megtanult ész nélkül lőni ő is, miközben rájuk vadásztak kézigránáttal és gépfegyverrel.
Szenvedett és félt, ahogy a többiek is, mégis őt nevezték ki szakaszvezetőnek.
A helyzet rosszra fordult: az oroszok hátrálásra kényszerítették őket nap nap után, s mire a nyár elhaladt, ott álltak az otthonuk hegyeinél, az erdélyi havasok lábánál. A németek tovább parancsolták őket fel a hegyre. (A hegygerincen van az országhatár.) Rettegtek és reménykedtek, miközben az orosz páncélosok kúsztak fel a hegyen.
Újra és újra sikerült visszaverni az oroszokat... mintha "Csaba királyfi hunjai vágtattak volna alá segítségükre az égből"
Aztán hír érkezett, hogy "az oroszok áttörték a a németek vonalát és már bent vannak Csíkban!"
Már csak páran voltak életben a hegyen a magyarok közül. A Legény egy gödörben lapult és három tölténye maradt.
Két bajtársa nyitott szájjal és görcsbe merevedve feküdt a gödörben.
Egy elszánt orosz közeledett gépfegyverrel. A Legény kiugrott, lelőtte, elvette a fegyverét és rohant a völgyön át a házuk felé. Már nem volt messze, amikor elbotlott és elesett... sokára ébredt más sebesültek között a földön. Bekötözték, megitatták és aludt. A százados beszélt a sebesültekhez: Ez a háború már úgy indult, hogy a vesztes oldalon álltunk. Annál kevesebb magyar marad, minél későbben jön meg az eszetek. Nektek az a kötelességetek, hogy éljetek és dolgozzatok a családotokért és a magyar jövendőért.
A sebesültek nem így látták. Ha a székely kiereszti a kezéből a fegyvert, kipusztítják a többi népek. A románok, meg az oroszok, meg mindenki, aki rájuk teheti a lábát!
IV.
- Menjetek haza- mondta százados. Szabadságot nem tudok adni, de Erdélyben bent van az orosz, a háború elveszett. Otthon van dolgotok.
Megindultak, aki tudott, hazafelé. .."sebesülten, fegyvertelenül, szakadt katonaruhában, egy vesztett háborúval a vállán."
"Különös érzés volt, ott állani fönt a hegyen, és figyelni a falura.".. néhány ablakban lámpa égett. A Legény leereszkedett a faluba, ahol nem ugattak a kutyák... minden háznál asszony vagy lány feküdt a ravatalon. Durdukáséknál is volt fény, de ott nem volt halott. Az asztalnál ültek román ruhában iszogattak és röhögtek az orosz katonákkal. "Egy sötét szobából kijött egy orosz és tudta a Legény, hogy Durdukásék odaadták Julikát és a borukat az oroszoknak, hogy nekik nyugalmat hagyjanak.
A Legény feldúltan rohant a Belcsújba Anikóhoz és a kisfiához. Esett az eső, csúszkált fel a Legény a hegyen, rettegve szaladt,. A lámpa nem világított, a ház mintha nem lenne sehol... csak az a szag... az ázott hamu szaga... és a lelke megtelt azzal a keserű szaggal, amit az üszkös gerendák árasztottak, és leült a földre, és a fejét a két tenyerébe fogta, és arra gondolt, hogy nincsen Isten. .. nincs többé.
Nehéz volt az éjjel, de a Legény úgy döntött, hogy épít másik házat. A fákat még idén kivágja és megfaragja, jövőre összerakja. Jobban is tette Anikó, hogy elment Andriskával Fileházára a szüleihez. Sietett már ő is oda. Az apósa nyitott ajtót. A ház hideg volt és a legény tudta, hogy Anikó nincsen benne.
"Az ember alól egyszerre csak kiesik a világ. Az egész világ, a maga hegyeivel és templomaival, a maga szokásaival, a maga rendjével, a maga törvényeivel. .. És az ember áll a vaksötétben egyedül, és nincsen értelme többé semminek."
Anikó és Andriska halott. Rájuk gyújtották a házat. Hogy előtte mit tett velük a negyven orosz katona, az após nem akarta elmondani: "- Többet te ne kérdezz, mert jobb, ha nem kell feleljek rá.. hát így. S akik még azt mondják, hogy ez háború, azoknak mondd azt, hogy ez a világ vége."
V.
Fenn ült a Legény a hegyen egy kis fakereszt mellett ott, ahol az apósa eltemette az ő feleségét és a fiát, Andriskát.
Érezte, hogy az arcbőre rászárad a csontjaira.
Utolsó erejével indult Durdukásékhoz., Julika azonnal a nyakába borult sírva:
"- Bár maradtam volna ott fönt nálatok, bár soha se jöttem volna ide... nem férfi ez, nem ember, hogy meg tudná védeni a feleségét..."
Adott enni a bátyjának és sírt azért is, hogy Anikó halott. Megjött az öreg Durdukás. A harmadik pohár bor után a Legény megmondta az öregnek, hogy "ez nem háború, hanem a világ vége."
Az öreg viszont csak röhögött: "- Hát a magyar világnak vége, az egyszer biztos - mondotta és csúnyán nevetett hozzá -, de a románoké csak most kezdődik!"Az okos ember román is, magyar is, amikor úgy jó.
A Legény átment a Maros hídon a Korbuly egyik üverébe és ott tüzet rakott. Azon gondolkodott, hogy milyen könnyedén eltaposták a családját... észre sem vették, akik ezt tették vele.
Aztán összetákolt egy kalyibát és lement Ilvára ((= ilvára) beszélni az örmény malmossal, hogy égetne szenet, kell-e.
Útközben románok álltak elé, bicskával kellett védekeznie. Egyre többen lettek a románok, végül Durdukásékhoz menekült.
Nem az ifjú Durdukás lett a jegyző, egy kommunista magyart választottak az oroszok. Az öreg azt mondta. Azt is tudni vélte, hogy most a kommunista magyaroknak jó a világ, a hévizi kovács is kommunista. Az, amelyik a muszkákat (= oroszokat) a hegyen át odavezette Anikóékhoz.
Hajnalra ért a Legény a hévizi kovácshoz. Kihívta a házból és azt mondta neki, hogy mielőtt megöli, elmesél neki egy történetet. És folyt belőle a szó a szép Anikóról, a megismerkedésükről a házépítésről, Andriskáról. Az öreg nem értette, mi köze ehhez. Közben az öreg felesége megfejte a tehenet és a négy éves kislányukkal odaküldte a Legényhez egy csuporban a kóstolót.
- Maga vezette oda az oroszokat.
Az öreg azt mondta: sok minden történt itt, aminek nem kellett volna megtörténnie. "De nincsen szülés fájdalom nélkül, és nincsen feltámadás nagypéntek nélkül." " A kommunizmusban mindenki egyenlő, és mindenki annyit ér, amennyit dolgozik. Ő csak azt akarta, hogy a háború hamar véget érjen. Az oroszokat arra a hegygerincre vite, amerre a leghamarabb elkerülhetnek innen.
"Mindenki tesz valamit, ezer minden történik, és mégsem hibás soha senki." De talán ha az emberek beszélnének egymással "háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait". Marasztalták ebédre, de a Legény haza indult...
Senki se várt rá a Korbulyban. Csak egy rossz kalyiba, egy fűrész és egy balta. Egy élet, amit vinni kellett tovább, mert a test enni kért, és nem törődött azzal, hogy a szem üresnek látta a világot.
Elment Ilvára az örményhez a malomba, hogy kellene-e neki szén. De azt mondta, nem szén kellene, hanem rend. Előbb az oroszok dúlták végig a falut, aztán a románok. Most meg megtettek jegyzőnek egy tyúktolvaj cigányt, Trandafirt. Rend kellene, hogy a szemét is visszakerüljön oda, ahová való és inkább tyúkokat lopjon.
A Legény neki is elmondta Anikó történetét és azt, hogy mindent elveszített.
Az örmény azt mondta "a becsület és a jövendő még megmaradhat". A mérleg egyik serpenyőjébe rossz aszott szemű konkolyos búzát tett (konkoly = gaz fajta), a másikba szép tiszta búzát. És figyelte, hogy melyik az az egyetlen tiszta búzaszem, amelyiknél a mérleg átbillen, és az erény és jóság győzedelmeskedik a rossz felett.
(A kép bibliai, de a malomhoz jól illik. Az öldöklés és emberkínzás értelmetlen, a Legénynek a családja elvesztése feldolgozhatatlan. Az ember a történtek értelmét keresi, és valamiféle magasabb rendű, magasabb erkölcsű törvényt, ami túlmutat a háborúgenerálók törvényein. Mert új jövőt csak a tisztesség alapjaira lehet építeni.)
A Legény nem búcsúzott senkitől, csak nekiindult a hegyeknek és ment előre két héten át. Emberekkel találkozott, akiknek ugyanúgy nem volt sem otthonuk, sem családjuk, sem Istenük, sem semmijük.
Ahhoz, hogy helyreálljon egy normális rend, sok emberre van szükség, minél több tiszta búzaszemre - gondolta. És ment tovább a hegyeken át, elhagyva Erdélyt ment nyugat felé.
Átúszta a folyót egy éjjel és fegyveres magyarokat talált a túlparton.
VI.
Nem akarták elhinni, hogy nem orosz kém, de életben hagyták. Aztán megjöttek az oroszok és a folyóba lövöldözték az őröket és felforgatták a környéket. Igyekezett mindenki pincébe rejteni a holmiját, a lányok férfi ruhát húztak és elbújtak.
Később a katonák újra összeverődtek egy csapatba. Összeszorult a szívük amikor látták, amint németek szekerekkel viszik a magyar holmit, bútort, levágott disznót.
Egy alkalommal nem is tudták tétlenül nézni, ahogy három német kirabol egy házat. Az asszony sírt, hogy vigyenek mindent, csak egy váltás ruhát hagyjanak meg a fiának, mert ha katona ruhában meglátják az oroszok, lelövik. A németek azonban nem törődtek senkivel. A zászlóson is áthajtottak volna a szekérrel, de ő lelőtte az egyiket, a bajtársak pedig a másik kettőt.
Megfogadták egymásnak, hogy mindannyian hallgatnak az esetről.
Nem kaptak ellátást a magyar katonák, sem segítséget vagy lőszert. Egyre látványosabb lett, hogy nem háborúznak már a németek. "Csak mennek hazafele, s közben kirabolják az országot, hogy ne maradjon semmi az orosznak."
A zászlós úr azt mondta, hogy Istenben hisz és bízik benne, hogy a németek hamarosan egy csodafegyverrel eldöntik a háborút, mert más már itt nem segít. Közben látták, amint amerikai gépek húznak el a fejük fölött és hallották, amint magyar városokat bombáznak le.
"Akkor tudtunk már mindannyian az egérfogóról, amit valahol egy Jalta nevű helységben fölállítottak a mi pusztulásunkra azok a hatalmas népek, akik magukat az emberi szabadság védelmezőinek nevezték, s akik a mi szabadságunkat odalökték, mint valami mellékes koncot, hogy cserébe esetleg egy nappal hamarabb végezhessenek a németekkel."
Naponta bombáztak a repülők. Közben röpcédulákat is szórtak, amin az állt, hogy ők a fölszabadítók. "A bombáikkal porrá verték az otthonokat, a templomokat és a kórházakat, és elpusztítottak asszonyt és gyermeket".
A zászlós úr hitt a csodában és Istenben , a katonák pedig már semmiben. Aztán nekik lett igazuk.
Megadásra szólították fel őket. Fegyverletétel, hadifogság. Az oroszok egy faluba terelték őket, elvették mindenüket és rúgták, pofozták őket, ahol érték és naponta többször hangszórókból ordították közéjük, hogy ők a fölszabadítóik. A zászlós úr még mindig bízott. Aztán felhajtották a sok magyar katonát északra egy szögesdrótos táborba. Május volt már, amikor a hangszóró egy nap azt mondta, a németek letették a fegyvert. A zászlós annyira kiborult, hogy majdnem belehalt.
Elindították őket Oroszország bányáiba. Terelték őket, mint az állatokat hegyeken át és a Legénynek eszébe jutott az otthona, a saját hegyei és azt mondta: haza kell menni, ez nem a mi dolgunk.
A következő éjjel egy erdőben érte őket a vihar. Jó lehetőség volt ez a szökésre. A villámlásnál a Legény megfigyelte, hogy hol vannak őrszemek és az eső elverte a szökés zaját. Észrevétlenül tudtak haladni. Egy őrbe mégis belebotlottak, de az az őr nem lőtt rájuk, hanem kenyeret adott nekik. Erre nem számítottak. A Legény arra gondolt, hogy talán minden baj abból származik, hogy az emberek nem értik egymás szavát.
Hetekig gyalogoltak. Közben pásztorokkal, szénégetőkkel és más bujkáló katonákkal találkoztak. Segítették egymást, de nem lettek haramiák, hazafelé tartottak Erdélybe. A zászlós Kolozsvárra ment, a Legény pedig vele tartott, mert neki már nem volt otthona.
A zászlós úr valahogyan már hozzá tartozott. Összeszoktak, mint a kalap és kabát, amit ugyanaz a gazda hord. Ugyanaz a gazda hordta őket: a háború.
Hosszú gyaloglás után a zászlós úr azt mondta: ez már az én földem.
A léptei onnan már könnyebbek és boldogok voltak az udvarig. De az udvar és az istállók kifosztva álltak, a háznak üres halálszaga volt. A zászlós félelemmel lépett a házba. A Legény a fákat nézte... már a zászlós úr nagyapja is együtt élt ezzel a földdel, aztán tovább vitték az életet apáról fiúra...Úgy hozzájuk tartozott már ez a föld, mint a fákhoz az, amelyiket a gyökerük markolja. Ha "a fák dőlnek, velük szakad a földnek egy darabja is." A nagy fákat kidöntötték most a ravasz lopók és a rest senkik, akik irigyelték a munka eredményét, mert ők maguk nem hagynak nyomot ezen a földön."
Anikó apja azt mondta hajdan, "ha szolgálnod kell, sose szolgálj koldusból lett urat, mert az lenyúzza a bőrödet is, inkább úrból lett koldust."
A zászlós csak hajnalban jött ki. Rekedt hangon mondta, hogy megtalálta a kicsi lánya összetört babáját a földön.
Bementek a faluba. Ott is alig pislákolt az élet, pedig a nyoma mindenütt ott volt és a Legény most is hallotta a zsibongást az emlékezetében.
Megtudták, hogy a zászlós családja még él, itt nem jártak oroszok. A tanyája lerablását a saját emberei követték el. Azok, akikkel együtt élt a családja, a felmenői. Kirabolták a házát, szétosztották a földjét, "elrabolták, hogy nekik több legyen." (a kommunisták)
"Sok az aszott búzaszem a világban, és "ha az ocsút (= a búza szemetes, törmelékes maradékát) elvetik a földbe és csírázni hagyják, akkor a gaz elnyomja a búzát, és ilyen lesz a világ, amilyen most."
Megérkeztek a zászlós családjához és nagyon örültek egymásnak. A gyerekek mindenfélét kérdeztek a háborúról és a Legény hazudott nekik, hogy a halottak szépek és vidámak és a repülős bombázók nem tudják, hogy lakott városokat bombáznak.
Aztán a zászlós megtudta, hogy körözik. Az apósa és a felesége is kérte, hogy meneküljön. De nem akart menekülni, pedig a Legény felvitte volna a hegyekbe elrejteni. Reggel már két géppisztolyos várta, elvitték.
Néhány hét múlva a zászlós úr már nem élt. Belehalt a ""a népi demokrácia rendőrségének" bánásmódjába (= agyonverték). A családjának nem mondták meg, hogy hová temették. A Legény próbálta kideríteni, sikertelenül. De sikerült leütnie egy géppisztolyos őrt és megszerezte a fegyverét. Azzal menekült el Kolozsvárról.
VII.
Mire megérkezett a hegyekbe a Legény, újra ősz lett. A hegyekben rablók és bajtársak bujkáltak, de ők voltak a falvakban és aa hivatalokban is. "Az ocsú összekeveredett a búzával, és egy asztalnál ültek a gazok a jószándékúakkal".
A Legény visszament Korbulyba és tüzet rakott ott, ahol egy éve. Aztán megindult Ilvára az örményhez, ahol sok szekér állt a malomnál.
- Adj Isten, kell-e már szén?
"- Te vagy az? - kérdezte az örmény - honnan kerülsz elő?
- A pokolból.
- Maradhattál volna, mert itt is csak az van."
Csak olyan égethet szenet, aki nem háborús bűnös. Azt megmondják a községházán. A háborús bűnösök pedig mennek az orosz bányákba dolgozni és segítenek az oroszoknak a következő háborúra felkészülni.
Julikáékhoz ment a Legény. Julika egyedül volt, mert a két Durdukást elvitték munkaszolgálatra, mivel nem adták át önként a boltjukat a szövetkezetnek. Julika azt is elmondta, hogy nem lehet gyereke, mert elkapott valamit "azoktól" (= az oroszoktól, akik megbecstelenítették).
A Legény úgy indult a községházára, hogy forrt benne a düh:
"... egy féltucatot agyonverek belőlük. S ha utána fölakasztanak, hát annyi."
A községházán a bírót kereste. S az öccsét találta ott. Ő volt a bíró.
A fia is ott volt bölcsőben és a felesége, egy ukrán asszony, akit hadifogságból mentett ki.
Estig náluk volt. Ettek és beszélgettek. A Legény rákérdezett Durdukásékra. "Reakciósok voltak (= a kommunista ideológiának ellenszegülők) és uszítottak a magyarok ellen"- mondta az öcs. "Lehet, hogy a zászlósod ártatlan volt. De inkább bűnhődjék tíz ártatlan, minthogy megmaradjon egy is, aki a gonoszságot tovább folytathatja."
A kicsi neve Jóska, "mint Sztálinnak":
A Legény azt mondta szénégető lenne. Az öcs azt mondta, lehet erdész is, csak lépjen be a pártba.
Háza lehetett volna és rendes fizetése, az emberek megemelték volna a kalapjukat... de inkább maradt szegény, szabad ember a hegyekben. A hegyek és a vadcsapások ugyanazok voltak. Csak a világ változott meg körös-körül.
Az öcs még üzent néhányszor a Legényért, hogy megvan a helye, legyen erdész, kap házat is, de maradt.
Ahogy járt fenn a Legény a Benedek pataknál, egyszer elért egy kalyibához, amit még ő épített, amikor erdőőr volt. Egy öreg bujdosó lakott benne. Egy reakciós. Éppen húst sütött (vaddisznót lőtt) és haragudott a világra. Beszélgettek. Egyszer csak Samu bácsi is megérkezett, akinél a Legény a juhászbojtár volt. Megismerte őt: "- Aha. Az a furulyás."
Samu bácsi egy átalvetőben hozott kenyeret, lisztet, szalonnát és tojást és húst vitt el cserébe .
Később Samu bácsi elmondta, hogy az öreg reakciós "a madarasi báró". Bőkezű ember volt, amikor még vadászni járt fel, most Samu bácsi viszonozza.
Ezután találkoztak néha, a báró lejárt a Korbulyba a Legényhez és csak a hideg téli napokban maradt el hosszabb időre.
Amikor januárban megjelent zúzmarás szakállal a báró, hívta a Legényt fel a Cibára, hogy mutatni akar neki valamit.
Felmentek ahhoz a kalyibához, ahol a Legény Anikóval találkozott hajdanán. Most egy riadt lány volt a házban, a vőlegényéről kérdezett, zavart volt. A báró elmondta a Legénynek, hogy Barótot, a lány faluját románok dúlták fel. A lányt, aki ott doktornő volt, meggyalázták és ide menekült. Samu bácsival bujtatják, de Samu bácsi néhány hete nem jelentkezik és a lánynak kellene étel és egy bunda mielőtt megfagy. A báró egy aranyórát adott a Legénynek és ő lement a faluba megszerezni az ételt és a bundát.
Samu bácsit két hete temették.
A Legény Ilvára ment az örmény malmoshoz. Letette az órát az asztalra:
"Mit adna ezért?" - kérdezte. Aztán elmondott mindent. Az örmény ismerte az órát még harminc évvel korábbról. "Az még más világ volt: becsületesnek kellett lenni és dolgozni kellett". Az örmény akkoriban bőrökkel kereskedett. Ellátogatott a nagy vadászatok után az urakhoz és alkudott a bőrökre. Amikor madarason járt, 26 szép rókabőr várta, de a báró éppen iszogatott a barátaival, jól megváratta az örményt. Utána kezdtek alkudozni. A báró erős ember volt és azt mondta az örménynek, hogyha behajlítja a karját, viheti a bőröket ingyen. De nem ment neki. Erre mondta, hogy odaadja az aranyóráját, ha földre tudja teríteni az örmény. Az viszont ment neki, mert korábban a cirkuszban is dolgozott és ismert néhány fogást. Az aranyórát azonban nem fogadta el, mert látta, hogy a bárónak fontos emlék. A báró ezért egy szép lovat adott neki a rókabőrök mellé és egy kis hordó bort is.
Azt mondta az örmény a Legénynek:
- Vidd vissza azt az órát. "Tizennégy esztendeig húzta a szekeremet az a kanca és soha semmi bajom nem volt vele. És most eljött az ideje, hogy megfizessem az árát.... az emlékek ma fontosabbak, mint valaha, ezt üzeni az a hajdani bőrös örmény."
"Aztán megtömött egy átalvetőt élelemmel, adott két pokrócot és megígérte, hogy hetente küld élelmet a hegyekbe.
A báró elérzékenyült az örmény jóságától. A doktorkisasszony már várta a híreket a vőlegényéről. A Legény azt mondta neki, hogy a vőlegénye majd érte jön, ha eljön az ideje. A lány boldog volt.
Pár nap múlva a báró egy remek puskát hozott a Legénynek. Mellé töltényeket is. Vígan vadászgatott ezután a legény a hegyen és vitte a húst az örménynek. De mivel más nemigen vadászgatott,arra gondolt, hogy jobb lenne írást szerezni a puskához az öccsétől, aki korábban azt mondta, hogy "a nép demokráciában mindenkinek lehet fegyvere".
Gyertyaszentelő utáni vasárnap volt, emberek igyekeztek a templomba. A szép tavaszi nap megtöltötte reménnyel, szeretett volna nyugalmat érezni az Isten közelében, bement a templomba. A pap arról beszélt, hogy az ördög szép gúnyát húz és békéről, igazságról, testvériségről beszél, hogy megtévessze ezzel az embereket.... De amikor békét mond, gyilkosságra gondol, és amikor testvériséget mond, akkor a fegyverek uralmára gondol, és amikor igazságról beszél, a maga önzését érti alatta.... És jaj lesz ennek a világnak, mondotta a pap, ha az emberek nem tudják megkülönböztetni a szabadságot a bosszúvágytól, a békét az elnyomástól, és az igazságot a gyűlölettől.
Ezután a Legény az öccse házához ment. Éppen bilincsben hozták ki a csendőrök, meg volt verve, vérzett. Sírt az asszony, várandós volt, s az öcs azt kiáltotta az összegyűlt bámészkodóknak:
"nem szabotáltam, emberek! Csak a község erdejét védtem! Mert ami a községé, az nem az államé!"
A csendőrök megütötték és egyikük a levegőbe lőtt, hogy szétzavarja a tömeget. Az asszony a férjéhez szaladt, de az egyik csendőr hasba rúgta. Az asszony sírt: "sohase viszszajön, sohase!"
Éjjel az asszony elvetélte a babát. S reggel már újra ott voltak a csendőrök. A Legény kérte, hogy ne dobják ki az asszonyt az utcára, nincs jól, de nem érdekelte őket. Semmit se vihetett magával és a szomszéd istállójában aludt. Három nap múlva meghalt.
A kicsi Jóska, az öcs fia, aki a nagy Sztálin után kapta a nevét, ott maradt az emberek nyakán.
A Legény őzet lőtt nekik és kérte, hogy neveljék fel a kicsi Jóskát.
Maradhatott.
A Legény nem kért időben igazolást az öccsétől, hogy nem háborús bűnös, ezért bujkálnia kellett. Vadászott és szenet vitt le a Maroshoz, úgy került az örményhez a szén a folyón. Csak éjjel ment ki a faluba, már nem bízott senkiben.
Egy nap csendőrök jöttek hárman, géppisztollyal. igazoltatták a Legényt fenn a hegyen. Azt mondta, hogy Fileházán vannak az iratai. Összeverték. Neki már mindegy volt, de teleordította a hegyet, hogy a báró és a doktorkisasszony meneküljenek vagy elbújjanak. Elítélték hat esztendei kényszermunkára, mint a nép ellenségét. Egy sóbányába került.
Egy esős októberi éjszaka szökésre alkalmasnak tűnt. A Legény leütött egy őrt és elvette a fegyverét, aztán két másik rabbal (egy csendőrmesterrel és a fazekaslegénnyel) megszökött. egy negyedik társuk lőtt közben az üldözőkre. A sikeres szökés után a Legény hazafelé indult a többiek pedig szabad országba igyekeztek.
A Legény hamarosan szembe találkozott egy szarvasra vadászó orosszal. Elcsalva a szarvasokat, segített neki elejteni egy bikát és elmagyarázta neki azt is, hogy miképp kell lefűrészelni és kifőzni az agancsot. Hálából az orosz nem bánta, hogy a Legény felveszi a vállára a hátizsákját meg a puskáját és úgy megy tovább. Felhúzódott a hegyekbe, tudott ott egy nehezen megközelíthető barlangot. Reggel leereszkedett az örmny házához, de nem volt ott senki. Újabb hosszú gyaloglás következett Durdukásékhoz. Ott beengedte a sógor (Julika férje). Náluk volt a kis Józsika is, ők nevelték.
Új komiszár van a faluban. (komiszár = kommunista politikai biztos) . Egy zsidó. Válogatott kínzásokkal próbálja az embereket vallomásra bírni. Az örményt is agyonlőtték, mert "államosították a malmot s ő elrontotta a gépeket."
(Államosítás = arra kényszerítették, hogy az állam embereinek átadja mindenét. Az örmény inkább használhattalanná tette, minthogy beszolgáltassa)
"Sűrű, apró szemű eső verte a világot, s a felhők a hegyekre ültek és rájok súlyosodtak, akár az élet."
_Nem volt kinek szenet égetni ezután. Dolgozni se tudott a Legény, mert elfogták volna.
Felment a báróhoz a Ciba-pojánra, de a ház helyén csak egy "egy nyirkos, keserűszagú, szürke hamufolt" volt. Éppen olyan, mint Belcsujban (ami a saját házát és családját jelentette, amíg fel nem gyújtották az oroszok).
Arra gondolt, hogy "becsületes ember nem való már erre a világra, csak olyan való, aki vadállat". Elhatározta, hogy rabló lesz, mert "egyéb mesterséget nem ad már ez az új népi demokráciás ország".
Rablóként nem volt szerencséje. A szekér amit megállított, egy sebesültet vitt kórházba, mert összeverték a komiszár emberei. Kapott egy kis kenyeret és tovább engedte a szekeret.
Reggelre az eső havazásba ment át, a Legény a barlangban maradt.
Gyötrődött, hogy munka nélkül jutott kenyérhez a máséból... az apja arcul ütné ezért.
Az ő bűne, hogy rablóvá lett? Tűrni kellett volna tán a hadifogság szégyenét vagy a sóbányában a robotolást? Vajon az öccse most azt a sót kaparja, amit ő otthagyott?
Egyszer csak a Komárnyik felől lövés dördült. A Legény felment megnézni, ki lőtt. Vaddisznócsapást és baltanyomokat látott, aztán megtalálta a kissé esetlen vadászt, aki még járatlan volt az erdei bujkálásban. Ráköszönt a Legény:
"- Adjon Isten, nem kell megijedni.
- Erdőőr maga - kérdezte gyanakodva -, vagy ilyesmi?
- Nem, rabló vagyok."
Ettől megnyugodott az ember és tovább szeletelte a húst, készült elő a sütéshez. Megérkezett közben a társa. A hévizi kovács volt az, aki hajdan az oroszokat a Belcsujba vezette. A fél szeme helyén egy seb volt.
Úgy ültek ott egymás mellett, mint annak idején Hévízen.
- Bár törtem volna a nyakamat akkor - morogta a kovács keserűen."
A Legény kérdőre vonta, hogy mit keres itt, mikor kommunista volt. A hévizi kovács azt mondta: "én ma is az vagyok, aki voltam régen. Becsületes magyar kommunista, aki egyenlőséget, igazságot és békességet akar. De ezek nem tudom, mik. Ölik, kínozzák és rabolják a népet."
Első évben még a hévizi kovács volt a kommunista pártelnök, de hamar küldtek egy bukovonai (román) új elnököt. Ez az ember egy nap odaállt a templom elé (ahová a kovács felesége járt minden héten), és azt mondta, hogy "aki templomba jár, ellensége a népi demokráciának". Egy hétre rá, húsvétkor megjelent egy komiszár hat fegyveressel a templom előtt. Sokan hazatértek erre, de a hévizi kovács felesége és a gyerekei elhaladva a komiszár előtt bementek a templomba. Tíz óra tájban az öreg Bárándi, akivel együtt alapították a helyi kommunista pártot, szaladt a hévizi kovácshoz, hogy valami készül ,mert a fegyveresek még mindig a templom előtt vannak.
- Ez egy szabad kommunista ország, ugyan mi készülne. - legyintett rá a kovács.
A következő percben már félreverték a harangot, aztán kilőtték a harangozót a toronyból. Futottak a templomhoz mind, akik hallották. A papot agyonverték a komiszár emberei, és amikor odaért a kovács, látta, hogy az asszonya kíntól eltorzult arccal véresen, tépett ruhában könyörög a gyerekei életéért.
A komiszárt már holtan vették ki a hévizi kovács kezéből. Aztán elvittek mindenkit és tüzes vassal kényszerítették a vallomásra, hogy a pap bujtotta fel őket a komiszár ellen. Akkor égették ki a kovács fél szemét.
Két cigányt bíztak meg vele, hogy szekéren elvigyék a halottakat. A kovács még élt. Egyikük hazavitte. Amikor felgyógyult a kovács, megtudta, hogy a feleségét agyonverték még aznap, a gyerekeit pedig elvitték Oroszországba.
A hévizi kovács azóta úgy él, hogy valahol lesben áll és lelő egyet "azok közül", aztán elveszi, ami nála van.
Itt már nem lesz többé rend és békesség soha.
VIII.
A Magura csúcsán megállt a hó, hirdette, hogy itt a tél. A Legény felvitte a Butka barlangba a hévizi kovácsot és az írnokot. Így jobban oszlott a szomorúság.
Idővel elfogyott az élelmük. A Legény puskát vett a vállára és a kováccsal együtt mentek a faluba. Bezörgettek egy házhoz, ahol egy asszony lakott ott a fiával. A báró úr már bent melegedett. Elmondta, hogy a Legény kiáltása mentette meg az életüket akkor, mert behúzódtak a sűrűbe. Most pedig fenn élnek a Magurán, gyergyói és csíki emberekkel. Farkasokra vadászik a völgyekben és bundájukat lehozza ennek az asszonynak, aki eladja.
Az ottani komiszár a papnál lakik és azt mondják róla, hogy maga az ördög az. Lányokat hord oda és rosszul bánik velük, közben a pap az istállóban imádkozik.
Fölállt akkor a hévízi kovács és azt mondta: "megszelidítjük mi azt a komiszárt!"
A báró is ment velük. Bezörgettek a paphoz és fegyverrel elvezették a komiszárt, egészen ki az erdőbe. Leültek a tűz körül és megmutatták neki, hogy melyik bükkfára lógatják fel, miután ettek. Addig elmondhatja, amit még akar.
A komiszár Bukovinán született román apától és rutén anyától. Hat testvére volt, akik szétszéledtek a szülők halála után. A háború kitörésekor elvitték katonának, de ő inkább átszökött az oroszokhoz. Ott azt mondta, hogy azért szökött át, hogy jó kommunistává képezze magát. (Így akarta megúszni a katonaságot.)
Képezték, előadásokat hallgatott a fölszabadításról. Azt mondták nekik, hogy Románia átállt az igazság oldalára, és megkezdődött a többi ország fölszabadítása is. És ők részt vehetnek ebben a dicsőséges fölszabadításban.
Kapott egy géppisztolyt és megparancsolták, hogy lőjön a menekülőkre. De nem ment neki, ezért új feladatot kapott: kikérdezte, akit bevittek. Az első egy öregember volt, akinek a fia a házában hagyott egy fegyvert, amiről az öreg nem tudott, de megtalálták nála, ezért bevitték. A komiszár felettesei csak nevettek ezen, azt mondták, hogy mindenképpen szedje ki az összeesküvők neveit az öregből, akkor is ha nincs összeesküvés. Adtak neki egy kínzóeszközt, amivel a kéz csontjait addig lehet szorítani, míg összetörnek. Az öreg erre mindenféle neveket kezdett kiabálni, ami csak eszébe jutott. Vitték is be azután ezeket az embereket, meg a feleségüket, akik kínzás hatására további neveket mondtak. Az egyik asszony, akinek a férjét kellett bemártania, épp a komiszár öccse volt. A komiszárt is megkínozták ha ellenállt, ezért inkább megszökött. De elkapták és egy hétig kínozták, azután választania kellett, hogy meghal vagy vallató lesz-e inkább. A vallatás mellett döntött.
Amikor idekerült, azt a feladatot kapta, hogy félelmet keltsen.
Azt mondta, hogy üldözi, a kínba facsarodott emberek látványa. Hallja a hangjukat.
A báró kötelet nyújtott át neki. A komiszár kérte, hogy hadd maradjon egyedül. Megengedték neki. Arra a fára kötötte fel magát, amit mutattak neki.
Az éjjel elállt az eső és reggelre dér lepett mindent. Szétszéledtek.
Az ember úgy élt az erdőben, mint a vadállat. Minden neszre összerezzent. De most nesz helyett géppisztoly hangja hallatszott. Vártak. Sötét éjszaka volt már, amikor egy embercsapat elébe került. A báró volt és a doktorkisasszony, s még egy tucat ember.
Azt mondták, embervadászatot tartottak, de ők megúszták. Fileházára mentek át a géppisztolyosok.
Beköltöztek a biztonságos barlangba. Télre új emberek is jöttek, mindenféle népek. Sokan a bányamunka elől szöktek meg.
Összedolgoztak és már nem szekerekre, hanem teherautókra vadásztak sikerrel.
Valaha házuk, otthonuk, családjuk és békességük volt ezen a földön. S most rájuk fagyott a magányosság, mintha nem is emberek lettek volna, hanem veszett farkasok.
A báró egyszer a hátán hozott el egy papot, aki már nem tudott járni a gyengeségtől, de még mindig hitt é bízott Istenben és abban, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor minden megváltozik.
Érkezett egy asszony. "Ezer Sztálin-rubelt ígértek annak, aki a hóhér elé viszi". Azt mondták róla, hogy átharapta egy tiszt torkát. Egy templomban meztelenre vetkőztették és meggyalázták, gyógyíthatatlan betegséget is kapott akkor. Másfél évig kereste azt, aki elkövette ezt és igyekezett bosszút állni a lehető legtöbb oroszon.
Azon a télen ennek az asszonynak jutott eszébe, hogy karácsony van.
Ezen a karácsonyon szerencséjük volt, mert egy olyan teherautót kaptak el, amelyik élelmet és töltényt szállított. Átvitték a zsákmányt a Maroson és fagyott ruhában cipeltek fel a barlanghoz kenyeret, konzerveket, és vodkát. Aggódtak, hogy nem esett hó, ami eltakarná a nyomukat.
A barlangban igazi karácsonyi hangulat lett, végre jót ettek. A meggyalázott, beteg asszony a Mennyből az angyalt énekelte. A báró sírt, a doktorkisasszony imádkozott. És mind fájdalommal emlékeztek a régi karácsony estéikre.
Előlépett a gyergyói pap és azt mondta: "az Úr kivezérelt benneteket a pusztulásnak földjéről... "kiválasztott a véretekből való férfiakat és nőket, hogy megőriztessék általuk e nemzet s kimentessék a gyehennának tüzéből.".... "számlálva vannak már a förtelemnek órái e véresre taposott hazának földjén, s miként Csaba királyfi, úgy jönnek majd a nyugaton munkálkodó véreink, akik úgy élnek mint az apostolok, kimenteni bennünket a gonoszságnak karmaiból! Alleluja!"
IX.
Végre hullt a hó és elfedte a nyomokat.
A pap elmondta, hogy amíg a férfiak préda után jártak, ő éjjelenként lement a házakhoz és reményt adott, hogy "Isten országának eljövetele nem késhetik soká."
"- Csak Istenről tudok beszélni, és arról, hogy akik őbenne hisznek, el nem vesznek soha.
Aztán beszélni kezdett a magyarokról, akik nyugaton vannak.
A pap azt mondta, hogy Isten megbocsátja a bűnöket, de nem tudja azokat meg nem történtté tenni.
Isten tehát megbocsátja a bűnüket, hogy fegyverrel akarták megvédeni a hazájukat, de nem bocsát meg azért, hogy nem tudták megvédeni. Ezért most üldözöttek és földönfutók a saját hazájukban.
Ahol bűnösök háborúznak, ott mindig a gonoszabbik győz, és a kevésbé gonosznak megadja az Isten a módot, hogy a legyőzetés megalázó elszenvedésében közelebb kerüljön az igazsághoz, és a békességhez.
Amit a pap mondott: hogy Istennek szeme az elnyomottakon vagyon, és amit nem mondott a pap: hogy az igazságot, és a békét mindig csak azok keresik a földön, akiket eltapostak."
A pap is tudja, hogy Amerika segítségével győzik le az oroszok a magyarokat.
A magyar nép "a szabadság és az igazság népe".
Magyarország az emberi jogokért vett részt a háborúban, erre esküt tett és szerződéseket kötött.
De ezek a szerződések nem védtek meg a magyarokat, és a világban nem hihetik, hogy mi
szabadon élünk itt az igazságban és emberi jogok szerint."
Elmondta még a pap, hogy azok a magyarok, akik nyugatra szakadtak és szabad földön élhetnek, folyamatosan azon dolgoznak, hogy megmutassák az elvakult Amerikának, hogy itt nem él szabadon és igazságban a szabadság és igazság népe.
A Legény úgy döntött, hogy elmegy a messzi nyugatra, és beáll azok közé, akik "úgy élnek, mint az apostolok." Szolgálni akarja az igazságot.
Hosszú nagy búcsúzkodás után a Legény elindult.
X.
A mese szomorú véget ér, a Legény "még az üveghegyeken se jutott keresztül és ott messze a Butka barlangjában ma is élnek még emberek", akik várják őt és a megmentőket.
A Legény Amerikában olyan emberekkel találkozott, akik a maguk életéért küzdöttek idegen földön. Az ottaniak azt mondták, hogy " a mi hazánknak (Magyarországnak) vége van már, összecsapott fölötte a tenger, mely minden évezredben elnyel egy népet. S hogy menjen, ki amerre lát, olvadjon be idegen népekbe, s alapítson új otthont magának idegen földön." És azt is mondták, hogy a politika nagyurai csak beszélnek a békéről, de nem akarják a békét, csak beszélnek az emberi jogokról, de félnek az emberi jogoktól.
Sem a béke, sem az emberi jogok nem jövedelmeznek semmit, egy szegény kis nép igazsága nem üzlet senkinek.
" a szerződések csak arra valók, hogy megfékezzék a gyöngéket, de a hatalmasok akkor léphessék át, amikor nekik jólesik".
A mi hazánkat eladta Amerika még a háború elején és ez ellen nincs mit tenni. Volt aki azt mondta a Legénynek, hogy legyen "telepes Kanadában, vagy birkanyíró Ausztráliában vagy bányász Dél-Afrikában", és volt aki azt mondta, hogy mindjárt széttépi egy atombomba a földet, már teljesen mindegy.
A Legény azt gondolta, hogy akik az igazság és a béke apostolai, azok nem kívánhatják tőle, hogy elvándoroljék idegen földre, és soha többé ne térhessen haza.
Akik becsületesen hirdetik az emberi jogokat, azok nem akarhatják azt, hogy veszett farkasok módjára pusztuljanak el az emberek ott a hegyeiken... emberek, akiket harminc esztendeje adnak-vesznek mint barmot a vásárban.
Látott a Legény menekülttáborokat, amiben csontsovány emberek ugyanúgy voltak összezsúfolva, mint hajdan ők a munkatáborokban. És járt hivatalokban, ahol kinevették, hogy az igazságot keresi.
Az Egyesült Nemzetek szövetségénél is. Hat napig váratták, híg levesen tartották. Amikor sorra került, azt mondták, hogy nem kérhet semmit, mert háborús bűnös, hiszen részt vett a háborúban.
Senkit sem érdekelt a története. Azt mondták, hogy a háború felelőseit már kivégezték, nem tehetnek semmit. Nem tudnak segíteni Erdélynek vagy a magyaroknak,
Már két éve járt-kelt ezen a földön hiába, és egyre erősebben érezte, hogy hiába várnak a társai a barlangban, mert ő nem tehet itt semmit értük és azok az apostolok, akikre várnak, nem léteznek.
Embereket tereltek egy hajóra, mint a marhákat. Éppen elhagyták az ígéret földjét, mert itt nem élhettek emberi módon. A Legény ott látta a hajóra terelt emberek között az öccsét is. Ő már nem kereste az igazságot, mert megtalálta: Nincsenek apostolok, csak üzletemberek vannak. Ez volt az igazság.
Oroszországból szökött ide és most innen is mennie kell. Nem akart már tudni az otthoniakról sem. Számára "ami otthon volt, az minden halott. Halott föld és halott ország és halott nép. Eladták, lemészárolták, meghalt, vége." A bátyja megmondta neki, hogy a felesége meghalt, de a fia él és Durdukásék nevelik. Nem akart már tudni erről.
Mindent elvesztett, amiben valaha hinni tudott. Csak egy vackot akar kotorni magának és meleg ételt a gyomrába, mást nem akar már.
Nemzetiszocialistának (fasisztának) mondta magát.
Elköszöntek és a hajó eltűnt a láthatáron, és a Legény tudta, hogy utoljára látta a testvérét.
Sokáig ült még ott a tengert nézve. Egy ember aprópénzt dobott neki, de ő azt mondta, nem kell a pénz "Adja vissza a hegyeimet!" Nevetés volt a válsz, az ember bolondnak nevezte. A Legény pedig arra gondolt, hogy talán valóban bolond, mert csak arra tud gondolni, hogy a messzeségben a hegyei között "véresre vert emberek élnek, őrületbe taposott nők és kétségbeesésbe taszított férfiak vannak, akik még mindig várnak a szabadságra, hogy lehessen újra fát dönteni, házat építeni, földet szántani és örvendezni az életnek."
A világ nagyurainak tudniuk kell, hogy nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a halálnak.
"Mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között?
"...nem urak! Ne alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!"
- VÉGE -
--------------------
Fontos, hogy lássátok, hogy milyen üzleti érdekek vannak a nyugati eszmék mögött.
Fontos, hogy tudjátok, hogy minden évben őrtüzek gyúlnak a székely autonómiáért.
Azért, hogy a világ tudja, lássa, hogy a székelyekben ma is ott lobog az igazság tüze, hogy román elnyomás nélkül önálló népként, szabad emberként élhessenek a saját hazájukban.
---------------------
---------------------
üver = völgy, mélyedés
ejszen = egészen
sztina, sztinaház = juhászkunyhó
pláj = havasi tisztás, hegyi ösvény
pojan, pojánka = havasi, erdei tisztás
orda = édeskés ízű juhtúró vagy juhsajt
puliszka = kukoricakása
