166
- a nárcisztikus öntudat -
- Hát eljöttem hozzád. Olyan sokszor mondtad, hogy bárcsak lenne egy démoni maszkom, amivel mindenkit megrémíthetek, hogy elhoztam neked - mondta a varázsló. - De nagyon kell vigyáznod, mert ez a világ egyik legveszélyesebb varázstárgya. Ha az arcodra teszed, az emberek nem tudnak megkülönböztetni egy valódi Démontól.
- Add már ide! Éppen ez kell nekem! Add ide gyorsan!- türelmetlenkedett a Fiú.
- Fogd, a tiéd. De jól vigyázz! Semmiképpen nem szabad elaludnod, ha rajtad van a maszk, az végzetes lenne.
- Elaludni? - gondolta - Hogy is tudnék aludni, amikor végre szabadon ijesztgethetek mindenkit, aki eddig szivatott?
A Fiú magára öltötte a maszkot, a varázsló ránézett, megborzongott és eltűnt.
A Fiú úgy érezte, hogy sohasem volt nagyobb kincse. Azonnal ment ki a világba és rémisztgette az embereket, akik sorra ájuldoztak vagy elbújtak. Odaért a sulijához, meglátta a tanárát, amelyik a múlt héten beszólt neki... de most fejvesztve szaladt a Démon elől. Aztán az osztálytársaihoz ment, akik tegnap még megalázták és kinevették. Most nem volt kedvük nevetni. Egyikük sírt, a másik az életéért könyörgött.
A Fiú érezte, hogy többé senki sem fogja bántani. Tudta, hogy sebezhetetlen, elpusztíthatatlan.
Csodálatos erő szállta meg, és elöntötte a vágy, hogy mindenkit megkeressen, aki valaha valami rosszat tett vele. A haragját farkaséhessé tette a sok szemét megaláztatás, amit éveken át el kellett tűrnie.
Suhant át az utcákon és élvezte, hogy az emberek megdermednek a félelemtől.
Amikor beesteledett, még többeket ijesztgetett. Nem állták útját a zárt ajtók vagy a falak.
Napokon át tartott az ámokfutása, mire végre elfáradt. Érezte, hogy aludnia kell.
Hazatért a biztonságos szobájába és belenézett a tükörbe, hogy még egyet gyönyörködjön a démoni énjében, mielőtt aludni tér.
De amikor le akarta venni a maszkot, nem tudta megtenni. A maszk eggyé vált az arcával. A naptárra nézett... ó, hiszen hetek teltek el a varázsló látogatása óta. Biztosan elaludt közben... hiszen már annyira vágyott rá, hogy rémisztő legyen, hogy már nem is tudta megkülönböztetni az álmait a valóságtól.
- Nem baj, Jobb is így. - gondolta. - Sosem akartam jó kisfiú lenni. Se gyenge lúzer. Ez így tökéletes lesz.
Új életet kezdett. Rideg démoni életet. Nem volt szüksége ételre, sem ruhákra, se melegre, az éltette, hogy félnek tőle... egyre hatalmasabbnak érezte magát. A világ ura akart lenni.
De ahogy teltek a hónapok, évek, elunta hogy minden nap ugyanaz történik...Ha társaságba ment, mindenki sikítva futott szét. Ha ismerkedni próbált, csak ájult lányokhoz tudott beszélni, de ők nem válaszoltak. Végtelenül magányossá vált.
A varázslót hiába hívta.
Már tudta, hogy az érzéketlen démoni életében sem talál békét. De már nem is kereste a nyugalmat. Mindenhol boldog és szép embereket látott, akiknek szerencsés sors és könnyű élet jutott. A sértettség felbőszítette. Nem irányíthatta a saját sorsát, de másokét igen. Olyan gyűlölet lobbant benne, hogy tudta, hogy örökké fog élni. A gyűlölet elpusztíthatatlan lángja éltette minden nap.
-----------------
Ha valaki annyira hideg vagy támadó lelki környezetben nő fel, hogy az élet elviselhetetlen számára, akkor az érzékeny lelki énjét feláldozza egy démoni felettes én oltárán: ez a nárcisztikus személyiségzavar.
Egy ilyen démon nem akar meggyógyulni, nem akar más lenni, ebben a szerepben él, ezzel azonosul. A Démon a nárcisztikus ember öntudatává válik. Neki ez jelent biztonságot.
A feszültség, a konfliktus, a mások feletti hatalmaskodás és az érzelmi dráma, amit ő okoz... ez az ő tükre. Ez élteti, ebben tetszeleg. És semmi oka sincs arra, hogy ezen változtasson.
