2594
AdyEndre: Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Nagyon törte agát Párizs, hogy Adyt felvidítsa, de nem tudott elég lenni hozzá.
Ady Párizsi élete alkoholról, szajhákról éjszakai mulatozásról szólt és persze Lédáról, aki költőt faragott belőle és elindította a karrierjét. Ady olyan önpusztító életet élt, amilyet csak tudott, mert azt gondolta, hogy az egészség túl hétköznapi. Volt benne egyfajta halálvágy, főleg másnaposan két nemibaj közt. Ment neki a leépülés, éjjel ivott és szexelt, nappal meg csak altatóval tudott aludni. A legtöbb verse azért olyan se füle, se farka, mert másnaposan írta. Ez is ilyen.
a vers
Az Ősz, a halállal rokon, a tél jövetelének, a pusztulás jövetelének ígérete. De míg a vers elején e halálnak fénye, kedves dallama van, addig a második felében komor, tragikus a megjelenése.
Alliteráció: "Füstösek, furcsát, búsak bíborak"
mint a tűzben pattogó rőzse. Költőnk épp megihletődik miközben az egyik betegsége emészti és a közel érzi a halált. Az Ősz súg valamit és ettől a melankóliát az ijedtség váltja fel. Az igék is sietősek lesznek, az Ősz is elszalad.
Ady olyan fontos ember, hogy a természet, a falevelek is mind, együtt mozdulnak a gondolataival, őrá reagálnak. A lombok nyögnek Ady helyett.
