927
Ady Endre: A muszáj Herkules
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
önszereo-vers
szenvedélyes, indulatos, feszült, rohanó
Ady 1908-ban végre elérte, hogy beszéljenek róla. Neki teljesen mindegy volt, hogy milyen hangon, csak őróla legyen szó. Kezdetben sokan támadták és Ady örült, hogy feszültséget kelt, igyekezett olajat önteni a tűzre.
Ezt Ady-hívő irodalmárok úgy nevezik, hogy "a nagy értelmiségiek gőgje".
Ignótus Pál szerint: "a zsenik az idejüket, munkájukat, gondolataikat védik a mások iránti nemtörődömséggel és a másokat semmibe vevő dölyfösséggel."
(Vagy Ady esetleg a nagyon is megalapozott kisebbrendűségi érzéseit kompenzálta nagypofájúsággal.)
Karinthy azt mondta róla, hogy "egész tehetségét önmaga kultuszának szenteli". És a varázsereje abbann állt, hogy bátran merte vállalni az önimádatát, amit az önérzet nélküli emberek csodáltak.
Ady a "gőg, dölyf és kevélység" szavakat mint erényeket sorolja, a büszkeség és dac szinonímáiként. Ezeket a megvetett behódoló, megalkuvó, magatartással állítja szembe.
Ady megvetette a józanságot és mértékletességet, hiszen lázadni és feltűnősködni akart.
A muszáj Herkules
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Ady az ellenfeleit nevezi Tökmag Jankó-nak, később törpének és gnómnak. A szerinte megalkuvó embereket, akik őt, az újítót bántják a lázadásáért.
Ez nem pillanatnyi megbántottság, hanem öntudat, elhivatottság. A költő indulatai mitológiai magasságokba emelkednek: Herkulesnek nevezi magát.
Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
A költő minden lenéző gesztust megragad, ami eszébe jut és azt állítja, hogy a kis senkiházi ellenségeinek piszkálódásai teszik őt ismertté.
Ady törpe mataforával ábrázolja a támadóit és velük szemben ő egy mitológiai hős, a magányosan küzdő, minden próbát kiálló Herkules. A két metafora a hígfejű lelki kicsinységet és a természetes emberi nagyságot állítja ellentétbe egymással.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szerencsére az utálatot és Ady-megvetést vállalom sokak nevében. (De azért a kultuszt ne fogjad már rám rendre, Endre.)
A költő azt mondja, hogy kisszserű és észrevétlen lenne, ha nem volna annyi támadója. Így azonban kénytelen harcolni és látványossá válni.
Valójában ő maga az, aki provokatívan viselkedik, igazából nem békét akar, hanem harcot, ami megmutatja őt. Az ad neki identitást,: haküzdenek ellene, akkor nagy és félelmetes kell, legyen.
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
A költő azt mondja, hogy az ad neki herkulesi erőt, hogy minduntalan támadják.
Önmaga mítoszát teremti meg azzal, hogy örök harcról, időtlenségről beszél.. Időtlenné teszi a herkulesi nagyságát a sok ember, aki nem akarja felmagasztalni, hanem a gőgjére mutogat.
Ady afféle önvallomást szikrantott, az önimádat fényes kis szösszenetét, melyben a képzelt ellenségei űzik őt és szegény a korának meg nem becsült áldozata. 
A tanárod azt mondja majd, hogy az irigyei áskálódtak ellene, és ez felbőszítette, de inkább az van, hogy az irodalmi szereplők finoman érzékeltetni próbálták vele, hogy nem sokkal járul hozzá a közélethez, és a személyisége nem látszik ki a gőgje (önteltsége) mögül.
Közben Ady tisztában volt vele, hogy az ő személye az igazi mondanivaló és egyébként is akkora költő, hogy még ritmusra vagy rendes rímekre sincs szüksége, ezért 'kiállt magáért' és megírta ezt.
Állítólag ez Adytól a sugárzó öntudat verse és ami benne megcsillan, az az elhivatottság gőgje. És nem arról van szó, hogy 'mindenkit lenéz, mert nárcisztikus személyiségzavara van és a nagyképűsködésen kívül nem ért semmi máshoz. Ha esetleg te a tükör előtt Herkulesnek képzeled magad és mindenkit elkívánsz a francba, akkor egy kis oktondi vagy, de ha Ady teszi ugyanezt, akkor az művészet és tanítani kell. Ha te viselkedsz úgy, mint egy toporzékoló hülyegyerek, akkor sajnos azért bünti jár, de ha Ady teszi, az szellemi magasság és posztmodern felismerések égbe repítő kavalkádja.
Amúgy olvastam már semmitérőbb verset.... őőő, ja, nem.
