8085
Ady Endre
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ez a kíndühödt önvallomás az egyik olyan felsőbbrendű verse Adynak, ami híressé tette, hiszen ezelőtt még nem jelent meg nyomtatásban ilyen nőalázó ocsmányság.
E költemény is a Léda-"szerelemből" született, amiben mindig is érezhető volt egy sötét mocsár mélyére lehúzó erő, Adynak hívták.
A kedves kis költeményt a gyötrelmes kapcsolat (sokadik) lezárása mellé szánta Ady ajándékkártya helyett.
A kapcsolat lángoló szenvedéllyel indult, legalábbis a nő részéről. Léda kezdeményezett, neki tűnt fel a dacos, durcás kiskakas, akit kiemelt az állati sorból. Bevezette az előkelő párizsi irodalmi társaságba és művelt embert, majd költőt faragott belőle, gyógyíttatta, eltartotta. Majdnem embert is faragott belőle, de abba azért beletört a kisbaltája. Léda gyakorlatilag teljesen tönkretette magát azért, hogy a hálátlan kis szánalom embert az egekig emelje. Miután Ady megkapta, amit akart: rangot, hírnevet és elismerést, (és anyai szeretetet, meg perverz szexet unásig) már nem volt szüksége többé Lédára, hiszen a korkülönbséggel és azzal, hogy férjes asszony, elég szánalmasan hatott Ady mellett. A hűtlen és hazug Ady tehát eldobta a totálisan kifacsart nőt, aki egyébként naggyá tette, és azután kedvére szórakozott tovább a többi szeretőjével.
A versben Ady megtagad mindent, ami valaha Lédához kötötte és azzal alázza a nőt, hogy azt mondja a verseket nem Lédának írta, hanem minden szeretőjének. Míg magát isteni zseninek írja le, Lédát '"kis kérdőjelnek" nevezi. Ady mindvégig úgy beszél Lédához, mintha hálásnak kellene lennie bármiért is. "Rajtad van krőzusságom nyoma" - írja a nőnek, mintha ez a kis faragatlan vadember bármit is adni tudott volna Lédának. (krőzusságom= gazdagságom)
A "vett nimbuszod", azt jelenti, hogy Léda még a dicsfényt is vette, értéktelen és kicsi. Hervadt virágnak nevezi Ady és üzeni, hogy ne reménykedjen a folytatásban, mert Ady imája immár "méltó nőjéért rebeg". (Amúgy döbbenet, de volt jelentkező bőven a szerepre.)
A nagyszerű vers azzal zárul, hogy Léda igazából nem is létezik, hiszen Ady már nem látja őt.
A verset kevert stílusúnak meg műfajúnak szokás nevezni, de én ki merem mondani, hogy se műfaja, se stílusa és örülünk annak a pár rímnek is, ami belekerült. Megalázásból nincs hiány, bár lehetne sokkal ütősebb is a vers például konkrétumokkal, viszont az irodalmi értéke egy ittasan írt szakítós levéllel vetekszik.
A félszeg lírai dallamok korában ez az önimádó mocskolódás bizonyára Léda lélekbe tiport és megbocsáthatatlan sértés volt. Az lenne ma is. Hiszen Ady egy lázadó senki volt Léda előtt és az is maradt volna Léda nélkül.
