3137
Ady Endre :
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Zaklatott rapszódia, mely az első világháború kitörésének éjszakáját idézi fel.
a vers:
Ady a háború keltette félelmetes és elfogadhatatlan zavartságot kezdetben a gyermekkor vidéki képeinek metaforáival jeleníti meg. Az éj a szorongás és iszonyat szinonimája. A falusi életképeket lassan a borzalmak dúlása váltja fel.
Ady a mozgalmas képeivel meg-megszaggatott félmondataival nagyszerűen fejezi ki a káoszt és az érthetetlen pusztítást, amit maga körül lát. A háborút a csapongó képein át egy haláltánc forgatagával mutatja be.
Ragyogó költőnk ügyesen repked a valóság-, a szellem- és a belső világ képei közt.
valós képek a méhes, a csikó, a kutya és a szolgáló
a szellemiség jelképei: angyal, hulló csillag, párta, Hold, világot elsüllyesztő éjszaka
és a lírai én (a belső világ) képei: törtető senkik, lelkekre hajló iszonyúság, Gondolat
A címbéli "emlékezés" szó arra utal, hogy az események után vagyunk, Ady két évvel a háború komolyra fordulása után írta a verset. Az angyal képével kezdünk, aki dobolással jelzi a végítéletet (nem harsonával, mint a bibliai jelenések könyvében, de Adytól megszokott az ilyen különlegesen metaforikus.... bibliai baki).
A csillaghullás (=emberek halálának szinonimája), és a párta balladai képek (Arany Jánost idézik).
A költő fejében a háború érthetetlen kiszolgáltatottságával keverednek ezek a gyerekkori képek, mutatva azt, hogy a gyerekkorában volt ilyen elhagyatott, meg nem értettséggel és csalódottsággal teli légkör, amikor a felnőttek következetlen ítéletei közt kellett volna helytállnia.
Valójában nem azért tépelődik ilyen zseniálisan a zavartságtól és kiszolgáltatottságól, mert akkora nagy ász költő, hanem mert ebbe ragadt bele gyerekként, aztán úgy maradt.
Összetörnek a gyermekkor idilli képei, az élőlényekkel katasztrófák történnek, a néma szolgáló jajvaszékelni kezd.
Az erkölcsi eltévelyedés képe jelenik meg: "senkik csörtetnek". Ezzel a családi halál-idill képeit az emberiség lélek-pusztulás képei váltják.
"Minden ősének titkos sorsa, véres, szörnyű lakodalomba részegen indult a Gondolat" - a költő az emberiség nevében ráeszmélt, hogy mindazt a barbárságot hordozza az ember, amin úgy hittük már rég felülemelkedett a civilizáció. Ha Ady valóban zseni lett volna, akkor nem arról ír, hogy 'jaj de csúnya dolog ez a háború', hanem annak fejtegetésébe bocsátkozik, hogy hogyan is vezetett ehhez a barbár vérengzéshez a "civilizált gondolkodás".
A vers ezzel a reményvesztett megcsalatottság érzéssel zárul, ami állítólag a költőt is más emberré tette. (Itt visszakanyarodnék a gyerekkorhoz, ami valójában azzá tette, aki lett: egy önelégült, egoista, érzéketlen, szadista, szexfüggő, magánakvaló, gyökérbe zárt sérülékeny meg nem hallott gyerekké.)
