637
Ady Endre: Temetetlenül
Érzem: a mámor csöndes éjjelében
Háborgó lelkem már pihenni kezd
És lassan... lassan... csaknem észrevétlen...
Reám borul a virradatlan est...
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élőhalott.
Még kacagok, ha rám borul a mámor,
De ez a kacaj már nem az enyém:
Kisértő hang halottak országából,
Melynek ittfeledt tagja vagyok én -
Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
S hallgat a régi méla, keserű -
Szivem megrezdül ismerős hangokra,
Mint egy eldobott, rozzant hegedű.
Olykor meg mintha visszaemlékezném
Egy szép életre, mely el-tovaszállt,
Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
Megostromolni magát a halált
S aztán... megtörve, éjjeltől borítva
Járom tovább a kiszabott utat;
Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
Mely a világnak egy nevet mutat...
Részvétem...
...amiért ezzel bontod az agyad
Olyan jó, hogy Ady képes volt megújulni, újat mondani, és az egóját hátrahagyva... ja, nem. Ez is pont olyan, mint a többi. A nárcisztikus költő depresszióittas nyafogása a magányról... kár vesztegetni rá a gondolatot.
A költőt már a kezdő soraiban magával ragadja a felismerés, hogy ő egy élőhalott és a világon senkinek sem fog hiányozni, (mivel sosem tartozott senkihez és csak szenvedést okozott annak, aki közel került hozzá). Persze ő csak a rútul idegen világot érzékeli, azt nem tudja, hogy éppen ő tette ilyenné (ő láttatja így a saját szemüvegével is). Megmondja az őszintét: "Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent"
Így azután a további soraiban is arról szól, hogy csak kopott, hideg és szárazon unott dolgokkal rezdül az ő halott szíve-lelke.
A középső versszakban káprázatos ellentét feszül: a költő felismeri, hogy attól van mélyen, hogy mindig baromi felszínes volt... ja, nem. Nem ismeri fel, csak leírja. Nincsenek felismerései, és az emlékeiről is csak emlékei vannak. Mint mondta, ő egy zombi. De még az is jóval közelebb van a normális élethez, mint Ady bármikor.
Így azután a harmadik versszakban sem kapunk mást csak önsajnálatot, ami költőnknek a legnagyobb mámor...
Volt idő, mikor akart valamit, aztán már nem és most kénytelen a magának kijelölt, minden értéket nélkülöző utat járni.
Nem, itt sincs mondanivaló. Nem, Ady nem egy kordokumentum, hanem egy szétcsúszott, beteg ember... most is szaladgálnak ilyenek. Nem ad semmit, nem tanít semmit.
Részemről nagyon bízom benne, hogy lassan kikopik a középiskolából ez a gyökértelen, jellemtelen, sodródó figura és az utókor még távolról lézerrel sem piszkálja meg a verseit és főleg nem zaklat vele fiatal és életvidám embereket, akik inkább élveznék az életet.
