4444
Arany János: A hamis tanú
Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.
Eléálla Márkus; térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő hijában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?
Esküszöl - "Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre. - "
Esküszöl - "Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. - "
Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;
"Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre." *
Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserőt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.
Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.
És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkodik a test és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.
S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.
Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, mikép izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: "Oldjak-e? kössek-e?"
Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el;
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.
- 1852 -
Élt egy rege a Körösvidéken: a "Márkus örvénye", ez a ballada alapja.
Az előtörténete az, hogy a körösladányiak és a tarcsaiak földjének határvitája végül a törvény elé került... ezt a történetet írta meg Arany János.
A művet itt is elolvashatod:
A vitás földre Márkus esküdött meg a ladányiak nevében, hogy az övék évszázadok óta (a föld, amin tapod), ám az esküt úgy tette az Istenre, hogy a csizmájába előbb egy kis körösladányi földet tett. S úgy átkozta el magát, hogy ha hamisan tanúskodik, akkor halála után az ég ne fogadja a lelkét, a föld ne vegye be a testét, hanem vesse ki magából és a Körös örvényében kerengjen idők végezetéig.
Így is lett. Márkus egy év múlva egy mulatságban keserűnek érzi a bort és másnap már temetik. Mikor a koporsót a sírgödörbe eresztik, a fedele megnyílik, Márkus talpra ugrik belőle és siet az örvény felé. Azóta holdvilágos éjjelenként látható, amint esküre emelve kezét kérdi a hajósoktól: "oldjak-e vagy kössek?" S ha a halászlegény azt feleli: "oldjon", akkor szétbontja hálóját és semmire se lesz jó többet, ha azt feleli: "kössél", akkor pedig egy nagy boggá összecsomózza a hálót.
Arany tanácsa a körösi halászoknak az, hogy halkan imádkozva menjenek el mellette, ne feleljenek a kérdésére, és hogy csak igaz hittel tegyenek esküt.
