2608
Arany János:
A lepke
Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.
Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.
Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.
Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...
Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.
Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.
Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.
Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.
Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?
- 1877 július -
A költő (aki már öregnek érzi magát) útja során egy lepkét pillant meg a földön, amelyik éppen petét készül rakni.
A vers tipikusan egy városi emberé, a természetről hamis kép jelenik meg benne, amiből tudhatjuk, hogy a lepkés kép egy allegória (versnyi metafora), Arany legfeljebb egy pillanatra látta a lepkét, a többit hozzágondolta.
A lepkés metafora megjeleníti Arany János lelkét, amit az út porába lehúz az élet fáradsága... a lepke mint hulló falevél most az öregség által lehúzott, de valaha életvidámságtól ragyogó lélek jelképe.
Hideg ősz van. A lepke petét rakni készül az út porába, a költő ezt a kiszolgáltatottságot érzi meg:
"ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék"
A lepke azonban nem törődik semmivel, csak teszi a dolgát. A városi gondolkodó ember pedig irigyen szemléli ezt az önazonosságot. ("Élj lepke! Éld múló nyarad!") Talán ez lenne a költő számára is a megnyugvás, ha még elhintené a mondanivalóját az utókornak és azután békében megpihenne a halálában...
A költő (lírai én) nem tapossa el a lepkét, de azt mondja:
"Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem" – vagyis a lepke azért menekült meg a költő lábától, mert Arany már lógó orral, depressziósan jár. Ki is mondja, hogy bántja a pacsirta szárnyaló öröme és a napfény. A lepke látványa nyugtatja meg, amelyik hamarosan meghal a következő hideg napokban.. ezzel tud azonosulni a költő.
A lepke Arany János lelke, az út az életút, mely a ködbe vész. Valaha kereső tekintettel nézett fel a költő a fényes égre, most depressziósan lehorgasztott fejjel jár és fájón fordul el az élet szépségeitől, a halálban keres megnyugvást.
Ez a kép csak fiatalon olvasva szomorú, mert egy fáradt öregember verse, aki lassan megpihenni vágyik élete végén. Ez így természetes. Az emberből élete végére eltűnik az életvágy és átadja a helyét a következő nemzedéknek. Arany János elégedett lehet az életművével, amelyben őutána is milliók találnak kincsekre.
