13518
Arany János:
A tölgyek alatt
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.
A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...
De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!
A vers műfaja elégia
az Őszikék ciklushoz tartozik.
A vers ütemhangsúlyos, keresztrímes, könnyű, dalszerű.
A tölgy az életerő és a bölcsesség és szilárdság jelképe. A költőnek, pihenést, nyugalmat, csöndet, tökéletes harmóniát is jelent. A vers természeti képei a költő lelkiállapotát mutatják... békét és nyugalmat, de hideget és távoli vihart is a végén. A tölgyet Arany a társának vagy tükrének tekinti, amely egész életében jelen volt, újra és újra visszatért.
A vers teli van személyes élményekkel, történettel, ami a költőt az olvasóhoz közel hozza.
A versben az idő múlása és az emlékezés egyszerre van jelen. A verssorok több idősíkon futnak.
Arany János:
A tölgyek alatt
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A költő (lírai én) mélyen kötődik a tölgyfákhoz, melyek számára a nyugalom és szilárdság szimbólumai és egész életében jelen voltak.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
Az idős ember és a kisgyerek ellentéte jelenik meg, miközben Arany visszaemlékszik a gyerekkorára.
A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.
A költő (lírai én) a gyerekkorára emlékezik, amikor egy tölgyfa madárfészkéből a fiókákat nyársra húzta pajkos gyerekként. Istenem, milyen szép, idilli kép – a szívem belefacsarodik.
A gyerekkor csupa játék és könnyedség.
A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...
Újra a jelenben vagyunk... már emlékezni jár a költő (lírai én) a tölgy alá.
Emlékezik, de az ifjúság képei elröppennek.
De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -
Bárhol járt az életben, csak itt érezte magát otthon, azokban az emlékekben, amiket a tölgyfa jelent.
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”
A jelenbe egy vízimalom képe éled... a gyerekkori játékos pillanat megelevenedése.
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
Az elmúlás képei kúsznak elő... hűvösödik, fogy az idő melege s a költő életereje, esteledik (az alkony egyfelől este, de az élet végére, az elmúlásra is utal)
kihűl a világ, elmúlik az élet. A távolból vihar közeleg.
A költő tudja, hogy már vén és beteges, már csak az otthon békéjére, védettségére vágyik.
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!
A költő szeretné, hogy a fejfája is tölgyből legyen. Tölgyből, ami egy életen át elkísérte, és amit, akit a költő szinte példaképnek tekintett.
A költő hallja a természet szavát, ideje tovább állni.
jelképek:
Tölgyfa = állandóság, erő, szilárdság, örökkévalóság
Madárdal = élet, remény, fiatalság, mozgalmasság
Csend = elmélkedés, befelé fordulás
Alkony = életvég, elmúlás
Arany a balladáival tanított, ez a vers azonban nem ballada, hanem egy emlékező elégia, egy csendes eltávolodás az élettől.
