1319
Imára hívja a templomi harang a híveket.
Pünkösd napja van, a Szentlélek kiáradásának napja, az arról való megemlékezés, amikor a tanítványok isteni erőt kaptak, amivel mindenkihez a saját nyelvén szóltak és gyógyítani tudtak.
Miközben a hívek imádkoznak, közben van, akiknél még tart a tegnapi tivornya. Mulatoznak, zajonganak.
Hegedű nem akad, de kecskedudát fújva már maga az ördög közeleg.
(Az ördög lenne a figyelmeztetés, ő az intő személy, aki jelzi, hogy bűnt követnek el. De az ünneprontók nem akarják ezt meglátni, és tovább táncolnak.
Az ünnepnap szentségét tánccal és zajongással szegik meg.
"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad." – Jebuzéus=a kánaáni nép gúnyneve, a zsidókra használatos: "gyere be, zsidó, mert elverünk!"
Erre azt válaszolja az ördögi zsidó, hogy: de hangoskodnak odabenn.
A zajongó keresztények válasza:
"Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!"
Ravaszul mosolyog erre az ördög, és egyre jobban fújja, a zene kényszeríti őket a táncra. Próbálják ütni a dudást a táncolók, de nem találják el, csak a levegőt ütik.
Híre megy, hogy nem tudják megütni a dudást, erre egyre többen jönnek és próbálják megállítani vasvillával is, de nem megy.
A zene kényszerítő erejének hatására a táncolók halálba táncolják magukat, a pokol tüzes fenekéig keringenek.
