604
Arany János:
Évek, ti még jövendő évek
/My hair is gray, but not with years.
Byron/
Évek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és - nem él!
Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: érem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?
Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? -
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza
- Nem mindig - a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát, -
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassák-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is... porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!
- 1850 -
a vers itt:
Mivel a költő ezt a verset is saját magának írta, kicsit bunkó dolognak tartom, hogy így beleolvasok, de pár szót ejtsünk róla azért...
Ez a vers egy olyan esemény hatására íródott, ami egy pillanat alatt eltörölt minden reményt nemzeti nagy költőnk ábrándozásaiból, és ez a sorsfordító és térdre kényszerítő esemény a világosi fegyverleté.... ja, nem. Az elsöprő erejű sorscsapás az, hogy Arany János meglátta az első ősz hajszálakat a fején.
Átkozott egy genetika.
Az idő múlása miatti becsapottság és kifosztottság érzéseivel indul a vers és már a második versszakban kikiált a versből az anyagias városi Arany, akinek "adós maradt a múlt", és a búnak kéri kamatát miközben tele van a tőke. A harmadik versszak a tükörbe pillantás fájdalmát ragadja meg egy egészen különleges asszociációval: az ősz hajról az ősz évszak jut eszébe a költőnek. Hihetetlen, pont mint annak az embernek, aki az évszakról elnevezte az ősz hajat. És nézi és nézi magát a tükörben, két versszakon keresztül dübörög az egyre nyersebb és direktebb felvezetés, melyből elővillan az élesen felismerő önvallomás: "Ah! vén vagyok"
És ez (a vers végéig kitartó) szörnyű fájdalom, de egyben megkönnyebbülés is, hiszen ettől kezdve Arany már egészen nyíltan vállalhatja az egyszerre emberkerülő, de mégis rajongásra vágyó énjét, a szenilis (labilis és túlérzékeny) vénember szerepét, amibe fiatalon önként bújt bele.
Még ha nem is könnyedén átérezhető életcél, de lássuk be, 33 évesen 100 évesnek lenni nem kevés.
