2204
Arany János:
Kertben
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
A szabadságharc leverése után két évvel írta Arany a verset.
Letargikus és fásult volt a közhangulat, Arany is idegennek érezte magát a saját hazájában. A verset saját kertjében írta.
A vers idilli kertészkedős képpel indít – bár a gerle (szerelmi jelkép) magányosan repül –, azután hamar törik a harmónia: a szomszédban temetésre készülnek. Egy férj ácsol koporsót fiatal feleségének a bölcsőnek szánt fából. A cseléd a kicsit veri, hogy "a sírásra oka legyen" (a kicsi azért sír, mert érzi, hogy baj van, a cseléd pedig tehetetlenségében veri meg).
A vers közepén a költő újra behelyezkedik a kertjébe és azonosulva az országban tapasztalható hideg közönnyel megjegyzi: "Kit érdekel a más sebe?"
Aki ellátogat a szomszédba, nem a részvét miatt teszi, hanem kíváncsiságból – emberek nem éreznek, nem tudnak érezni.
Mindenkit a saját sebe tesz vakká a másikéra... nem tudják átérzni a férj fájdalmát.
Az elkülönülés, az elmagányosodás nem ad védelmet a fájdalom ellen, mégis mindenki így védekezik nemzedékek óta. Egymás iránt teljesen érzéketlen nemzedékek váltják egymást.
Azután beletörődő hangot kesernyés irónia váltja fel: "az ember önző, falékony húsdarab, mikép a hernyó"... a világ közönyös és érzéketlen.
És a halál, aki kertészként irtja a hernyókat, hiába dolgozik, mert a történelem is ismétli önmagát és újabb férgek jönnek az előzőek helyébe.
Arany kimondja, hogy már nem hisz benne, hogy az emberiség megszabadítható a gyötrelmeitől.
