839
Babits Mihály:
Mint forró csontok a máglyán
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!
Most beteg a testem. A földi
vágyak messze nagyon...
Mint ropogó csontok a máglyán,
heverek forró ágyamon.
Barátaim elhagytak engem:
egyedül maradtam már.
Lelkemet kiüritettem,
mint aki nagyobb vendéget vár.
Úgy fekszem itt, mint a főniksz,
ki félve reméli a tüzet,
amelyen el fog majd égni
s amelyből újraszület.
Lobbanj föl, röpíts el engem
piros szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt aki
voltam, és már más leszek.
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!
Babits egész költészetét meghatározta a betegeskedés. Lényegében senki se tudott annyit gyötrődni, mint ő. Gyerekkora óta légúti nyavalyák és labilis lelkiállapotok gyötörték, az orvosok pedig még a mostaninál is tehetetlenebbek voltak. Az orvosi kezelések ellenére egész sokáig húzta és végül a rák és az orvosok együttes erővel győzték le.
a mu itt:
Ezt a versét is az egyik halálos ágyán írta. Úgy beszél benne, mint aki már nem remél feltámadást. A lángok nem benne vannak, hanem körülötte. A láz csak égeti, nem a költő szenvedélye az, csak testi állapot, ami fájdalmat okoz. Fájdalom minden, ami azt mondja, hogy ő nem élhet úgy, ahogyan emberként élnie kellene. (Ekkor is hónapok óta kínozták az orvosok és sugárkezelték egy olyan rákkal, ami nem volt neki, miközben testileg-lelkileg leépült egy hatalmas kifűthetetlen kórteremben.)
Egész teste égett a sugárkezelések okozta fájdalmaktól és láztól, ami kiszívta belőle az életet.
Semminek érzi magát. Még éppen, hogy bízik valamiféle újjászületésben, valami távoli sejtelem, valami messzi ihletettség szólítja meg, hogy írjon, hogy reméljen.
"Mint ropogó csontok a máglyán, úgy hever az ágyon a test"... egykor szenvedéllyel és hittel írt, mára minden vágy elhagyta, de talán egy költemény képes még erőt adni neki. Azt mondja, a teste elfáradt főnixmadárként fekszik, de talán egy semmiből feltörő erő (talán a költészet, talán az ihletettség) ad életerőt. A vendég, akit vár, az élet, a hit, hogy élhet. Nincs már más remény, csak az újjászületés. Az újjászületéshez azonban meg kell halni. Babits már annyira fáradt, hogy már igazán ez sem érinti meg, kész a halálra. Kész a halálra, hogy újjászülethessen. A költészet az a varázserő, amitől főnix lesz::
"egy dallal ölöm meg azt aki
voltam, és már más leszek."
Ő csak a költészet játéka lehet. És ezzel visszatér az első versszak, ami keretezi a verset, de míg az elején az erőtlenséget, a 'semmit érést' fejezi ki, most értéket jelent. Ő az az ember, akit a költészet érdemesnek tart arra, hogy újjászülessen benne.
Mivel Babits már életében is elismert irodalmár és költő volt, úgy is értelmezhető, hogy a remélt újjászületés egyszerűen annyit jelent, hogy halála után felkapott költő lesz.
