1890

Vörös Ördög

Utoljára módosítva: 2025-10-07 16:03:06

Az életről lemondó elégia abból az időből való, amikor Babits már tudta, hogy halálos beteg (gégerákja volt).
A vers ritmikája és felépítése is haláltánc-szerű, refrénnel minden második strófa végén ("Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!")

A vers igen érzelmes és gazdag, szép képekkel hatol az ember lelkébe, a haldokló félelmeit teljesen átadja.
Az ősz az elmúlás szimbóluma, a tavasz az újjászületésé, az ősz a halált, a tavasz az életet jelenti.
A levelek hullása az élet mulandóságának metaforája.
A „régi kert” az elveszett éden, a múlt szimbóluma.
Az Ősz és tavasz között őszi, lombhullatós és téli fagyos képei az elmúlást és a halált hordozzák, csupa lemondó keserűség árad szét a versben.

Babits Mihály: Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

A költő azonnal behozza a halott képét és az elmúlás borzalmát... a pince a kriptát juttaja eszünkbe, a csupasz szőlőtő a pusztulást, a csonttá aszalódott halottat... a rá hulló víz a halottmosdatásra utalhat.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Közeledik az este, a sötétség órája, a halál közeleg.. a költő számára hirtelen otterem a halál mellette. Az öregség, a halál észrevétlen közelítettek, mint ahogyan az esték hosszabbodnak ősszel. A költő nagyon lassan szoktatja magát a halálhoz, lassan barátkozik vele.

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Képek, amiket felsorakoztat a költő a halott körüli teendők metaforája. A pince hűvöse a sír hűvöse, a csupasz szőlőtőre kerülő víz utalhat a halottmosdatásra, a megvetett fekhely az előkészített sírhely szimbóluma és a "paplan alá! Hajcsi!" lehet egyfajta groteszk önbiztatás, hogy ideje menni aludni a végső álomra.

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

A halált így még nehezebb elfogadni, hogy a költő úgy érzi, még tele van tennivalóval.

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek...

A gyermek és a tavasz annak az ifjúságnak és újjászületésnek a jelképei, amit a költő már nem érhet el.

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

A halál gondolatával mindenkinek egyedül kell megküzdenie.

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

A tavasz a megújulás évszaka, de Babits számára a halált jelenti, mert tudja, hogy itt a vég, neki már nem lesz tavasz. A tavaszt is ellenségnek látja, mert ő már nem születhet újjá ebben a tavaszban, mint a természet és a többi ember.

Mindvégig természeti képeket hoz, és a halottat az anyaföld öleli magához... a halál a hópaplan alá, az anyaföldhöz parancsolja be azt, akinek az ideje lejárt. Csupa-csupa természeti kép utal arra, hogy a költő a halált mélyen belül elfogadta, az élet részének, a természet részének tekinti, és abban majd megnyugvásra talál, ha ez a folyamat néhány versben és gondolatban lezajlik majd a lelkében.

A vers két kiemelkedő és összegző sora:
"Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen..."
- Arany János Epilógusára utalás

Innentől az általános halál-utalások az egyén, a költő halálára és csalódottságára vonatkozóra váltanak. Jön a tapicskolás az önsajnálatban, hogy másoknak tavasz lesz, de neki már nem... neki már elszárad a tőke. Nincs remény, hiába az asszonyi jóság. (A tőke visszautal a kezdő strófára)

Tényleg szép és hatásos írás, de mint minden jajgató életvégi vers olvasása, ez is arra ingerel, hogy kimondjam: nem mindenki összegzi az életét mínuszos mérleggel. Lehet, sőt kell is úgy élni, hogy a mérleg ne legyen mínuszos.
És együtt érzek Babitssal és a többi költőnkkel, akik nagyon megszenvedték a halál közeledtét, ugyanakkor nem értem... vajon mitől lettek volna elégedettek?

Babits egyedül szenved, mint írja: az én halálom, az én telem, lombom és ágam... mi, olvasók csak részvétet nyilváníthatunk.
--------------

A két népdal, ami a versben felfedezhető:

"Este van már, késő este
Pásztortüzek égnek messze..."

"Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni"

-------------------

Megszemélyesítések („életet lehel”)
Metaforák („élet fája”)
Ellentétek
Ismétlések és párhuzamok
Alliterációk és hangszimbolika