274
Meursault jellemének és csöndes lázadásának ihletője Camus, de azért nem teljesen azonosak.
A regény főhőse, magányosan élő algériai kishivatalnok, önmagától és a környezetétől is elidegenedett ember.
A tetteit a testi szükségletei és pillanatnyi benyomások határozzák meg. A fizikai élvezetek és a a pillanat örömei töltik ki a mindennapjait: egy jó fürdő, mozi, szex, tenger, egy jó vacsora a megszokott vendéglőben.
A világot nem tudja és nem is akarja megérteni, csak érzékeli, a fizikai létezés neki elég. Bármennyire is érzéketlennek tűnik Meursault létének egyensúlyát könnyen kibillentik a kisebb kellemetlenségek is, például egy nedves törölköző a mosdóban vagy az erős napfény a tengerparton.
Meursault a pillanatnak él. Sem a múlt, se a jövő nem foglalkoztatja. Nincsenek se emlékei, se tervei, reményei. Nincsenek feladatai.. az életben a monotonitás híve, amiben zavarkeltőek a vasárnapok.
Nem ismeri a szenvedélyt, semmi sem érinti meg igazán, se a nője szerelme, se az anyja halála, se a gyilkosság, amit elkövet. A szenvedései is mindig testi eredetűek: zavarja a hőség, az erős napfény, a vizes törülköző.
Nincs benne becsvágy sem, a munkája sem érdekli. Senki értékrendjével nem tud azonosulni, távolságtartó és elidegenedik az emberektől, a szomszédaitól és a barátaitól is.
Meursault kedveli a közönyt.
Leginkább a társadalmi képmutatástól zárkózik el, mert őbenne nincs képmutatás.: mindig azt mondja, amit érez. Nem mondja Marie-nek, hogy szereti, mert nem szereti.
Senki életét vagy személyét nem tartja értékesebbnek a másikénál. Az életben egyik dolog annyit ér, mint a másik, és semmi sem változik.
Ebben a nyugalmi egyensúlyban minden hidegen hagyja. Csak az érdekli, hogy visszarendeződjön ez a nyugalmi egyensúly, mert sok benne a bizonytalanság.
Ezzel együtt Meursault alapvetően udvarias ember, aki különc nézetei ellenére senkinek nem akar ártani. Csak a történésekkel sodródik.
Nincs benne valódi szándék, de megteszi, amire kérik, mert neki úgyis mindegy, hogy mit csinál, és mert az erkölcs is hidegen hagyja.
Ez a hozzáállása vezet végül a gyilkossághoz is. A gyilkosság perceiben a vakítóan tűző nap és a az arab megcsillanó késpengéje kibillenti lelki egyensúlyából, és a feszültségét úgy vezeti le, hogy elsüti a fegyvert.
A gyilkosság tehát személytelen és indíték nélküli... és Meursault-t ugyanúgy hidegen hagyja, mint minden más. Nem esik pánikba, nem próbál elmenekülni, saját sorsa sem érdekli.
A bírósági eseményeket is hideg unalommal szemléli.
A börtönben kezd ráeszmélni, hogy élete céltalan.
Értelmezhető a a mű vége úgy is, hogy Meursault tudatosan vállalja a halált, mert ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljon ennek a céltalan létezésnek a börtönéből.
De értelmezhető úgy is, hogy a börtönben és a tárgyaláson ugyanolyan közönnyel áll hozzá a világ Meursault-hoz, mint amilyen közönnyel ő volt addig a világ iránt. Ebben pedig megnyugvásra talál, hiszen végre megszűnik a teljes elidegenedés.
Meursault személyisége önmagán túlmutató jelentést hordoz: az elidegenedettséget, az abszurditást testesíti meg a köznapi életben.
Idegenszerűsége ellenére Meursault pozitív hős. Legnagyobb erénye, hogy nem hajt fejet hamis bálványok előtt, és nem próbál meg azonosulni olyan értékekkel, amelyekben igazából nem hisz.
A bíróság nem érti az egész ügyet, nem akarja megismerni a vádlott személyiségét. A tanúvallomások közben Meursault megérti, hogy a vád tanúi gyűlölik, mert nem tartja magát bűnösnek és nem tetteti a bűnbánatot.
Különös közönyével Meursault elveszti a bírák jóindulatát, ezért halálra ítélik.
A bíráknak fenyegetettség-érzésük támad attól, hogy a vádlott így megtagadja a kötelező képmutatást, amely a társadalom hazug rendszeréből fakad.
Az emberek felháborodnak Meursault viselkedésén, mert közönyös mindaz iránt, ami az ő életüknek értelmet ad.
Ettől a nyíltan bevallott közönytől, érzéketlenségtől és ürességtől megijednek, mert rádöbbennek életük értelmetlenségére, amit önmaguk előtt is tagadtak. Például a bíró felháborodik, amikor a főhős közli, hogy nem hisz Istenben („Azt akarja – kiáltott fel –, hogy értelmetlen legyen az életem?”).
A halálos ítélet igazságtalan. Az arabnál kés volt, amit valószínűleg újra használt volna, tehát a gyilkosságot akár önvédelemnek is lehetne tekinteni. Maursault azonban a ahozzáállásával kivívja az ellenszenvet, és a bírák arra törekszenek, hogy azt a különcöt eltöröljék a föld színéről.
A társadalom ellenségének tekintik, pedig valójában Meursault nem lázad a társadalom ellen, nem harcol az elveiért. Ő csak őszintén elmondja azt, amit gondol, és azt is csak akkor, ha kérdezik.
Az ítéletbe is belenyugszik, érzi, nincs mondanivalója.
A főhős idegen abban a társadalomban, amelyben él, mert nem hajlandó hazudni. Azt sem engedi, hogy az ügyvéd hamis érvekkel védje.
Makacsul ragaszkodik az igazsághoz és végül meghal az igazságért.
Minden életút a halálhoz vezet.
Meursault a halála előtt szembenéz a lét abszurditásával: mindenkinek meg kell halnia. .. és mit számít, hogy azért hal-e meg, mert ölt vagy mert nem sírt az anyja temetésén?
A pappal való vitájában hangsúlyt kap a világnézete. Csak a maga egyetlen életében és halálában tud hinni, Isten fényességes arcában nem...
A pap megkérdezi: „Hát nincs reménye, s élni tud azzal a gondolattal, hogy meg fog halni egészen?” Meursault erre igennel felel.
Meursault szerint a pap mind közül a legnagyobb hazug, hiszen nem néz szembe az élete értelmetlenségével, pedig már most is úgy él, mint egy élőhalott.
Szerintem a pap abban is bűnös, hogy a saját igazságát erőlteti, és közben észre sem veszi, hogy önző módon elveszi a halálraítélt utolsó óráit, perceit. Ez az igazi képmutató kegyetlenség: a pap a saját hitéért és igazságáért gyalázza a halálraítélt hitét és elveszi szinte az utolsó óráit.
Meursault a nihilizmusával is a környezete fölé nő morálisan, annak ellenére, hogy gyilkosságban bűnös.
A magányban békességre talál. Végiggondolja és elfogadja az életét, hiszen azt a sorsot élte végig, amelyiket választotta magának, amely az övé volt.
Lemond minden reményről az evilági és a túlvilági életet illetően is, és tudatosan vállalja a halált.
A közönye, amely idegenné tette a társadalomban, a halál közelségében értelmet nyer, hiszen könnyedén lép át a másvilágba.
Camus az abszurditás elleni lázadásban látta az élet értelmét.
Úgy vélte, hogy a felismert nyomorúság megvetésével minden sorson úrrá lehet lenni.
„Nincs sors, amelyen a megvetés ne tudna felülemelkedni.” Ez a Közöny alapgondolata, s ezt a gondolatot fejti ki Camus a Közönnyel szinte egy időben megjelenő esszéjében, a Sziszüphosz mítoszában is.
