2297
Bárkivel előfordulhat, hogy gondosan megtervez egy gyilkosságot. Az ilyen ember nem őrült, hiszen hogyan is tudna egy őrült órákon át pisszenés nélkül egy ajtórésben állni, hogy le ne bukjon a leendő áldozata előtt (aki egy öregember). Meg kell figyelni az illetőt. Újra és újra, és ha felriad, akkor meg kell várni, amíg megnyugtatja magát és visszadől, ez néha órákig is eltarthat.
Amit az emberek őrületnek néznek, "az az érzékek túlott élessége". "Az öreg szívének dobogása... Csak növelte a dühöt, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát." Gyilkosunk beugrott, az öreget padlóra lökte és rátette az ágyat. Azután azt mondja: "Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme."
A gyilkos ezután feldarabolta a holttestet, és darabokat a deszkapadlóba rejtette. Eltüntette a vérfoltokat, és már sietett is ajtót nyitni, mert az egyik szomszéd értesítette a rendőrséget, hogy sikoltást hallott és bűnesetre gyanakszik. A gyilkos megnyugtatta őket, hogy csak ő sikoltott, mert rémálomból ébredt, az öregúr pedig elutazott. A rendőröket hellyel kínálta a gyilkos, a saját székét épp a holttest darabjai fölé húzta. A rendőrök nem is zaklatták sokáig, elfogadták a magyarázatot és kedélyesen csevegtek. A gyilkos azonban elkezdte furcsán érezni magát, egy hangot hallott, amely hamar fülsüketítővé vált. A rendőrök még mindig mosolyogva beszélgettek. A gyilkos egyre dühösebb lett, már úgy érezte, hogy rajta gúnyolódnak – és egyszercsak elkiáltotta magát:
"– Gazemberek!... Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! – szakítsátok föl a padlót! itt, itt! – ez a rettenetes szív dobog!"
