900
Az embereket nem szórakoztatja az olyan halál, ami nem történt meg. Vannak egészen különleges esetek is, nem is olyan ritkák... élve eltemetés. Létezik egy állapot, amelyben az ember holtnak tűnik, de jóval később váratlanul mégiscsak felébred, mert "a rejtelmes alapelv újból mozgásba hozza... De hol volt időközben a lélek?"
A minap került napvilágra például egy ilyen eset. Egy kiváló ügyvédnek a neje tűnt úgy, hogy meghalt. Már három napja feküdt beesett arccal, szürkén, tapintható pulzus nélkül. A családi sírboltba temették és három évig felé sem néztek, amikor a férj egy szarkofágot kívánt elhelyezni a kriptában, ezért kinyitották. Megdöbbenésre a csontváz akkor omlott a férj karjaiba. A nyomozás kiderítette, hogy az asszony néhány héttel az eltemetés után felébredt a lezárt koporsóban és azzal együtt a földre zuhant. Azután a koporsó darabjaival próbált zajt csapni. Ezután az ajtót ütlegelve elájulhatott a fáradtságtól és fennakadt egy kampón. Amikor benyitott a férj, a csontváz összeroskadt.
1810-ben Franciaországban egy szép fiatal lány kötött rossz házasságot egy bántalmazó és hanyag férfival, aminek folytán idő előtt elhalálozott. Legalábbis úgy tűnt. A szülőfalujában temették el közönséges sírba. Ám volt szeretője és szerelme megkereste a sírt és kiásta a koporsót, hogy egy hajfürtöt vágjon a szerelme hajából. A felnyitott koporsóból azonban egy élő asszony nézett vissza. A férfi azonnal magával vitte, gondozta és el is szöktette. Csak húsz év múlva tértek vissza és a nő hivatalosan is elhagyta a férjét.
Egy tüzértisztet levetett a lova a hátáról és a gondos kezelések ellenére (érvágás, koponyalékelés) meghalt. A meleg idő miatt sietve temették el hét közepén, és hétvégén már fel is fedezték a temetőlátogatók, hogy küzd odalenn, ezért kiásták. Egészen jól haladt a gyógyulása, amikor az orvosok galvánelemmel akartak rásegíteni (olyasminek képzelem, mint a defibrillátort), de a páciens ezt már nem élte túl.
Volt azonban egy másik eset 1831-ben, lelkes orvostanhallgatók hullarablókkal hozattak maguknak egy tífuszban meghalt embert. Nekiláttak a boncolásnak, több helyen felvágták a testet, aztán a galvánelemes beavatkozást követően a halott felállt és elsétált a boncasztalról. Később teljesen felépült és elmondta, hogy mindennek tudatában volt egészen a holttá nyilvánításától a boncolásig.
A szűk halotti lepel, a nyomás a tüdőn, a fullasztó levegőtlenség, az éjfekete csönd, miközben arra gondolunk, hogy sietve mentenének meg, ha tudnák... de nem tudják. Odafenn zöldell a fű, idelenn pedig minden pillanattal közelebb lép a kínhalál – aligha van rettenetesebb halál, mint az élve eltemetés.
Az egyik legmegtévesztőbb állapot az, ha valaki katalepsziás. Ez egy tetszhalott állapot, izommerevséggel, ami napokig vagy hetekig is eltarthat és sokszor csak az menti meg a beteget a temetéstől, hogy a barátai ragaszkodnak hozzá, hogy amíg nem büdösödik, addig nem engedik eltemetni.
Az író katalepsziás, sokszor foglalkoztatja a halál és az élve eltemettetés gondolata. Nem mer elaludni, egyre inkább fél attól, hogy egy koporsóban ébred, látomások gyötrik. Így ír: "A legszentebb esküket csikartam ki belőlük, hogy semmi körülmények között el nem temetnek addig, amíg az oszlás oly feltartóztathatatlanul előre nem haladt, hogy további megőrzésem immár lehetetlen."
Egyszer azonban mégiscsak bekövetkezett: az író egy koporsóban ébredt, és átjárta az iszonyat, a kétségbeesés és a rettegés. A koporsó fedele oly közel volt, alig kapott levegőt, az állát is felkötötték. Csak sokára vette észre, hogy egy hajó szűkös hálóhelyén fekszik, és a selyemkendőt maga tekerte a fejére, hogy ne fázzon.
Aznap valami átfordult benne és ettől kezdve az élet pozitív oldalát kereste. Nem olvasott többé rémmeséket, sem orvosi lapokat, és nem gondolt rá, hogy élve eltemetik. A betegsége is elmúlt.
