5084
Az író valós történelmi térbe helyezi a művet, a Rákóczi- szabadságharc idején játszódik. Klárika és József romantikus történetének a kuruc-labanc ellentét ad hátteret.
Tartalom:
Felvinc és Nagyenyed között egy kis patak fut, melyen kőhíd áll. Annak két végén egy-egy hatalmas fűzfa ágai hajladoznak már hét nemzedék óta, 150 éve. Azóta mondják az emberek egymásnak a regét a két fűzfáról...
A történet tehát 1704-ben játszódik. Ekkor marakodtak Nagyenyed fölött a kuruc és labanc csapatok, rendre bejártak fosztogatni a várost. Nem nagy meggyőződéssel csak éppen úgy volt kuruc vagy labanc csapat tagja valaki, hogy éppen melyik volt eredményesebb.
A legkegyetlenebb vezérek: Balika, a kurucvezér, aki a Tordai-hasadék egyik barlangjában lakott és a két labancvezér: Trajtzigfritzig és Bórembukk ... ügyetlen, kegyetlen és ostoba emberek voltak.
Amint egy enyedi gyerek meg tudott faragni egy lúdtollat, a szülők máris elküldték a Nagyenyedi kollégiumba. A kollégiumban "a fiú aztán megszakállasodott, meghízlalták étellel és tudománnyal, elzárták minden világi kísértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professzort, királybírót, főkapitányt vagy tanácsurat, amire esze és szerencséje volt".
Az intézmény rektorprofesszora, Tordai Szabó Gerzson a tudományoknak élt. Két kedvenc diákja, a "leányarcú" Zetelaky József és a "nehézfejű" Karassiay Áron gyakran látogatták. Józsefnek meg is tetszett a rektor úr csodaszép leánya, Klárika. "Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen visszaszökni, mint volt egy diáknak húsz lépésnyire juthatni Klárikához".
József naphosszat figyelte Klárikát a csillagászati távcsővel, míg végül szerelmes verssel tudatta érzéseit a lánnyal, melyet éjjel belopózva a rózsák közé rejtett. Ám az írást a lány nem titkolta apja elől, ezért másnap a rektor úr maga ment Józsefhez a levéllel e szavakkal: "ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers, amit írt.."
Egyszer aztán a labancok száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer kenyeret, tizenkét bendő túrót és kétszáz akó bort követeltek a várostól. Az enyediek nagy nehezen összeszedték a javakat, ám a kuruc vezér, Balika lecsapott embereivel a szállítmányra ezért az enyediek elásták amijük maradt és elmenekültek a házaikból. Lányaikat az emberek a templomba menekítették.
Amikor a diákok hírét vették az esetnek, azonnal fegyverkeztek, kardokkal, kopjákkal (= lándzsaféle, nem kopjafa), rögtön cselekedni akartak, amit a kollégiumi vezetés nem nézett jó szemmel.
"Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professzoruk szavára megjuhászodva rakták le fegyvereiket mind"
Másnap reggel azonban a diákok újra felfegyverkeztek, csak most fahusángokkal, amit a ruhájuk alá rejtettek.
Megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezres seregével és újabb követelésekkel állt elő a békért cserébe. Tordai Szabó Gerzson és nemzetes Tóth János a város főbírája mentek a labancokkal tárgyalni. A labancok kezdetnek háromezer pár csizmát kértek és azt, hogy a város lakosai szedjék össze a maradék javaikat és vendégeljék meg a labanc sereget. A lakók hazatértek, de a lányok továbbra is a templomban maradtak.Klárika meglátta, amint a labancok visszamennek a városba az éj leple alatt, és meghúzta a harangot, ezért a lakók újra menekülőre fogták és elbújtak az erdőben.
Trajtzigfritzig bosszúból fel akarta gyújtani a várost, de egy zápor eloltotta a tüzeket. Trajtzigfritzig már fenyegetéssel fogadta a küldöttséget, hogy "négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és kollégiumot, kardélre hányatja a lakosokat, és a hajadonokat kiosztja katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, aki a harangot meghúzta". Tehát Klárikát.
Gerzson úr így szólt: -" ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák."
"Azt megkaod!" - szólt a válasz, s a diákok látták "mint adják ki a templom ajtaján a félholt leányzót, a rektor leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe Trajtzigfritzig."
Vérszemet kapott erre Zetelaky József, úgy érezte, egymaga elpusztítja a labanc sereget. De a többi diák is érezte a maga erejét és készen álltak a küzdelmre esélytelenül is. "Nem volt kezökben egyéb, mint fűzfadorongok, de amíg a labancok kanócos puskáit haszonvehetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag."
Falnak szorították a labancokat és kővel ütlegelték őket.
Futásnak eredt a két labancvezér maroknyi megmaradt seregével fel a hegyekbe, míg végül már csak ők maradtak:"Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron". Bórembukk magával húzta Gerzson urat, de ekkor Áron azt kiáltotta: "No, labanc! Itt a világ vége." erre elengedte Gerzson urat, mert tényleg nem volt hova menekülni már. Bórembukk kénytelen volt megküzdeni Áronnal, a megáradt patakba rántották egymást.
József is utolérte Klárika rablóját, Trajtzigfritziget és simán legyőzte fűzfadoronggal. Áron is vízbe ölte ellenfelét.
Hálát mondtak Istennek a győzelemért és "azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást monda azokra mint szintén József szerelmére is..."
Azóta száll a történet nemzedékről nemzedékre, egymásnak mesélik a diákok a nagyenyedi két fűzfa alatt.
