A székely hiedelemvilágban élő tündérek és lidérkék elevenednek meg a novellában. Az írót egy 1853-as erdélyi utazása alkalmával kápráztatta el a több mint 300 tiszta vizű tengerszem látványa, és a mohával benőtt lapály, amely elnyeli az óvatlan embert, aki rálép.
A novella tartalma:
Létezik Székelyföldön egy "emberlaktalan völgy". Ezen a szent helyen "időtlen idők óta egymásra dűltek a vén fák, ott korhadtak, földdé váltak", s azon új fák sarjadtak "száz meg száz évig" a csillagok felé törekedve.
Ezek a korhadt fák rádőlve a gyors futású bérci patak medrére, sok helyen egészen eltakarták már a patakot, "a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág". Aki rálép, érzi, amint hullámzik ez a szövevény, ami "a víz színén ingadoz".
És ha valaki tovább merészkedik a "csalfa látszatos mezőn", akkor elragadják és lehúzzák "zöld szakállú hínárrojtok" a "feneketlen vizek alá".
Jobb mindezt a túlsó hegy ormáról szemlélni.
Gyönyörűség a "Szent Anna-tó: csendes, mély tengerszeme" körülölelve fenyőkkel. Minden csendes, hangtalan, mintha most "merült volna fel a tenger alól". Pedig az emléke is alig él már annak, amikor még kis tengerkék szemű vízitündérek országa volt ez, és a vízikirály kievezett a tündérlányaival a patakra. Az aranyhajú, tengerszemű tündérlányok játszottak, a tündérkirály pedig visszahúzódott egy faodúba pihenni.
Az emberek építettek egy kis kápolnát a Szent Anna-tó mellé, ahol vigaszt találtak a szomorkodók és a bűnösök. A kápolnának volt egy őre, aki minden nap háromszor megcsendítette a harangot, s ez "mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő búcsújárónak". De a tündérek elbújnak, elrepültek előle. És hamarosan felköltöztek a felső tengerszembe, ahová már kevéssé hallatszott el a zsoltárének és a harangok zaja. A két tengerszemet kötötte össze a föld alatti patak, azon jártak-keltek a tündérek. Csak néhány kis ablakot hagytak a szövedéken, hogy szétnézhessenek, de semmi örömük nem volt a zaj miatt, sokat sírtak éjszaka. A pásztorok nem merték arra hajtani a nyájaikat. Egy székely gazda azonban egy oláh legényt fogadott fel gulyásnak (=marhapásztornak) és az nem törődött a tiltással és odahajtotta a marhákat. Alig szunnyadt el a tűz mellett a gulyás, bikabömbölésre kelt és szaladt megnézni, honnan jön. Éppen a tündérek rejtett patakjába futott bele, alig tudott kimászni. A bikabömbölés hangját vízimadarak keltették. Amikor visszaért, a tündérkirályt találta a subájában, aki ott aludt. Kérdezte tőle, hogy mit keres ott. Mondta a tündérkirály, hogy "Véka aranyat, zsák ezüstöt" ad neki, ha kiszedi a harangot a Szent Anna kápolnából és bedobja a tengerszembe. Ahol a "nagy veres fenyő kilátszik a kokojszábol, ott van felakasztva bőr tarisznyákban az arany meg az ezüst." – mondta a tündérkirály. Az oláh legény megígérte, hogy elhozza a harangot. Nagy vihar volt aznap éjjel, észrevétlenül elemelte a harangot és vitte a tündérkirálynak, akinek első dolga volt kitépni a harang nyelvét. A gulyáslegény behajította a harangot a tengerszembe (a Szent Anna-tóba) és megkapta a jutalmát. "A hajló bürü süllyedt, ingott lába alatt", de a tündérkirály azt mondta, hogy ne féljen, csak mindig a sárga virágokon járjon, mert annak az erős gyökere megtartja. Ment is a juhász, amíg bírt, de egyszer csak lehúzta a földre a két tarisznya ezüst és arany, és bikává változott. A gazda reggel örült, hogy egy fekete bikával bővült a csorda, és még jobban örült, mikor megtalálta az aranyat és ezüstöt. A "jámbor székely", amikor megtudta, hogy ellopták a kápolna harangját, azonnal felajánlotta az aranyat és az ezüstöt az új, szebb és nagyobb harangra. Elkészült a nagy harang és fel is tették, felszentelték, de nem szólalt meg, "mintha bőrből lett volna varrva". A tündérek boldogan jártak a kápolnához gúnyolódni, mert semmi imádság nem adott a harangnak hangot.
Egy nap azonban megjelent egy hívő remetének "a Szent Szűzanya", és kézenfogva levezette a vizek alá, ahol "a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a mennyei világosság" és így megláthatták az elveszett harangot, amin a "tündérkirály, aludt összegubbadva" s mellette aranyhajú leányai. Az égi szent azt mondta:
"– Amíg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog hallatszani e vidéken."
Elbeszélte a remete, amit megtudott és máris mentek a bátor legények, hogy elhozzák a harangot. De "egy sem jött vissza közülük. A gonosz tündérek hableányként csábították le a víz alá a legényeket, s ott alant saját elemeikben megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsátották vissza többé."
Az öreg székely gulyás három fia is szerencsét próbált. A legidősebb megkötötte a fekete bikát és kiült a partra. Jött a tündér és csábította: "– ajkam édes, keblem forró, ölelésem boldogító, végy el engem feleségül". A legény azonban arra próbálta rábeszélni a tündért, hogy inkább ő jöjjön ki a domboldalra. Amikor azonban a kezét nyújtotta a legény, a tündér berántotta a vízbe és a legény odaveszett. A középső legényt a középső tündérlány rántotta le, a harmadikat pedig a legkisebb próbálta. De a legifjabb legény összekötötte a tulkokat a szarvuknál, a kötél másik végét pedig a saját derekához erősítette, hogy ki tudják rántani a tündért a tóból. Jött a tündér és megsajnálta a szép legényt, el akarta küldeni, de az nem ment, pedig a tündérlány még az ékszereit is felajánlotta. S mikor a kezét nyújtotta neki, sem Jézus neve, sem 12 tulok ereje nem segített volna, ha nem lett volna "az a bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, s erősebb minden tündérhatalomnál." A szerelmes ölelésben a lány megszűnt tündérnek látszani és földi asszony lett belőle. A tündérnek nem volt ereje a földi ifjú felett, mert földi szerelmet érezett iránta." Szebb világot látott "a két szeme csillagában", mint ahol addig élt.
A tündért a tulkok kifele húzták, a vizi szörnyek befelé a vízbe, de győzött a szerelem és a lány teljesen a partra került. A legény hazavitte a lányt a szülői házba. Sosem láttak még ilyen szép lányt azelőtt.
Nyáron a tündér csak sétálgatott a virágok között és lába nyomán víztócsák lettek, úgy öntözte a virágokat.
A tündérasszony fiút szült, amelyik hamarabb tudott úszni, mint járni és gyakran lejárt a Szent Anna-tó mélyére. Hozott onnan virágot és tóba ejtett aranypoharat az anyjának. A környéken csodabúvárnak hívták.
A fiú felnőtt, a remete már rég meghalt, az emberek megöregedtek, csak a tündér nem változott, mert a tündérek nem öregszenek.
Az egyik nyáron nem hullt eső, nagy aszály és ínség lett. A tündér kivitte a fiát a tóhoz és elmondta neki, hogy ő egy tündér és hárman voltak testvérek három különböző anyától: "Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim volt az égi harmat". Azért van szárazság a földön, mert a tündérkirály megharagudott és "felhőt, patakot, harmatot, mind ide húzta magához" a tóba. A tündér azt mondt a fiának, hogy: menj le a víz alá, és egy birsalmabottal győzd le a szörnyeket, "Apró-cseprő kis lidérkék, lomha szörnyek elvadulnak előled, hogyha bátran közéjük vágsz". Menj a tündérkirály palotájához, ahol "szárnyas tengeri ördögök őrzik a bejárást". A trónteremben két nővérem legyezi a tündérkirályt. A két nővér majd kincseket ajánl fel, de Te csak az üvegeket fogadd el, amik felfüggesztve lógnak, "a vízbe fojtottak lelkei vannak benne elzárva, közte két bátyádé, kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palackba rejték". S amikor elvezetnek a legritkább kincsekhez, te ne kérj semmi mást, csak a sarokból a harangot. "Vidd ki a palotából, addig vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent nevében. A fiú bátran kiállta a próbákat, pedig csábították a tündérek: "kínálták, hogy egyék, igyék és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához vissza". A fiú azonban azt válaszolta: "– Nem kell nekem semmi jótok. Amiért én ide jöttem, Istené az. " Megtisztította az iszaptól a harangot és kiúszott vele a palotából.
Első kondulásra összeomlott a kristálypalota, másodikra a vizek szörnyei összezsugorodtak és elpusztultak. A harmadik kondulásnál két karcsú süllő úszkált el a palota romjain ülő varangy felett, nem ölthettek többé tündéralakot.
A tó felszínén tizenkét fehér hattyú úszott el, amikor kiengedte a fiú a lelkeket a palackból. Amikor már a parton sétált a haranggal a vállán, hálásan borult a lába elé a visszaváltott oláh gulyáslegény.
Otthon meglátta a fiú a megöregedett anyját, aki teljesen megszűnt tündér lenni.
"A harangot azután ismét feltették a kápolnába, s újra hangzott az imára hívó csengése a vidéken, utasoknak örömére, búcsújárók malasztjára, s sok századig leghírhedtebb búcsújáró helye volt e vidék, ez a tó környéke a székely népnek."
Az író azzal zárja művét, hogy azóta már nincs harangszó és ének a Szent Anna tava körül, a tündérek "ismét elfoglalhatják bátran a tengerszemeket".
– Vége –