3390
József Attila: A Dunánál
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
- 1936. június -
A vers a magyarság problémáiról szól, a "Szép szó" című folyóirat különszámának elejére, megrendelésre írta a költő.
A költemény műfaja óda, magasztos hangulatú gondolati költemény.
Szemlélődik, felidézve és értékelve a múltat, eljut a jelenhez és a jövőhöz.
Az őseit, előbb szüleit érezve, akik benne élnek, később a magyarság részeként a magyar ősöket látja.
A Duna a múlt, jelen és jövő összekötője, a végtelen szimbóluma.
A Duna a közép-európai népek folyója, a Duna allegória (= egész versen át tartó metafora) a népek összefogását összetartozását fejezi ki, az összefogás szükségességét hangsúlyozza.
A Duna tanúja volt e népek történelmének...
ember és természet fonódik össze a Duna képében: A Duna hullámzása a dolgozó ember izmainak hullámzása :
"Mint az izmok, ha dolgozik az ember...
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el"
Édesanyjának (aki mosónő volt) a ringatását idézi:
"S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét."
A Duna habjai azután kisgyermekként játszadoznak és
"Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők."
A Duna tehát az emberélet minden korát látja, éli...
A Dunának is szép ritmusossága van a maga hullámzásával... az idő folyik, mint a víz folyama.
A vers három nagy egységét a költő személye köti össze.
Megnevezhető ez a három egység úgy mint gyermekkor, felnőttkor és halál, de úgy is, mint szemlélődés gondolatiság és beolvadás.
Előbb a felszínt tapasztaljuk meg: "fecseg a felszin, hallgat a mély"
A hulló eső a Dunát táplálja, akár az édesanya a gyermekét. Ez a rövid eső, az "örök eső" azonban már az idő végtelenségének jelképe.
Ahogyan a vízcseppek folyóvá állnak össze, úgy alkotják az egyes emberek az emberiséget.
A második egységben megjelenik, ahogyan egyik nemzedék a következőben tovább él és majdan az is tovább él az utódaiban...
Az ősök: "Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem."
és az utódok: "Enyém a mult és övék a jelen."
A harmadik egységben az ősök, a tanulságok és a jövőbeli feladatok jelennek meg.
A Duna a folyammá duzzadt erőt jeleníti meg, melybe a költő a bizalmát teszi, hogy a közép-európai népek összefogásából erős Európa következik. A Duna összekötő elem térben és időben.
A Duna köt össze múltat, jelent és jövőt...
összeköti az egymást követő nemzedékeket...
a teremtést, az elmúlást és a végtelent fejezi ki.
"A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés."
A "mi munkánk"... miénk költőké, miénk magyaroké.
