1486
József Attila: Gyöngy
Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőllő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.
Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik
a bús földet díszitik.
Kezed csillag énnekem
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.
Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
összefogva sziveink.
a vers:
A gyöngy a teljesség jelképe lehet, a teljességé, a boldogságé.
Az éjszaka hűvös, csillagos ege maga a boldogság.
A hűvös éjszakában a sok kis csillag gyöngyökként , gyöngyszilánkokként ragyog... mind egy-egy kis darabja ennek a szépségnek.
Az eget a föld teszi teljessé, így jelentik a világ egységét, tehát a költő a földön is megtalálja a gyöngyöket. A földön az út barázdái, a sáros göröngyök azok, amik gyöngyként kissé elnehezülve "csámpásan" jelennek meg.
A harmadik versszakban visszatérünk az égi légiességhez, a csillagos égbolt gyöngyeihez, melyek most Flóra kezei, amik a költő fejét simítják, gondjait törlik el.
A költő a saját kezét "göröngynek", nehézkesnek érzi... a nehézkességet Flóra szíve porlasztja el.
A csodálatos égi gyöngyszilánkok és az elporladt göröngyök mind teszik a dolgukat: gyönyörködtetnek bennünket ezen a szép éjszakán. Az égbolt tiszta és fényes egy szép gyöngyként ragyog fel. Mint a szíveink egyesülve ebben a szép éjszakában, a boldogságban, a teljességben.
