5338
József Attila: Reménytelenül
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
- 1933. március -
A költeményt két versből szerkesztette össze a költő, és 1934-ben már így jelent meg. A két verset az azonos lelkiállapot és hangvétel köti össze, mindkettő az 'én' és a 'külvilág' sivár kapcsolatáról szóló monológ.
A mű a két világháború közötti reményvesztett időszakot mutatja meg, a fasiszta Németország hatalmi törekvéseivel a költő az emberiség jövőjét is veszni látta. Személyes válságba is került, mert a kommunisták nem fogadták be maguk közé, a fasizmustól pedig tartott és inkább távol maradt. (Miközben sem lelkileg, sem szellemiségében nem tartozott sehová, a munkától is távol tartotta magát, az élettársa tartotta el. Bár a tanár szereti inkább azt hallani., hogy szegény költő annyira zaklatott volt idegileg és olyan nehezen aludt, hogy nem tudott dolgozni.)
A vers műfaja gondolati költemény. A hangvétele lemondó és közönyös, alig fejez ki érzelmeket... nem siránkozik, inkább beletörődő. Témája a magány, az elidegenedettség és az üresség.
Műfaja dal, keresztrímekkel.
A "Lassan, tűnődve" rész a belső világ, a lélek tájleírása, ahogyan eluralja a közöny... az emberi tudat drámája, reménytelensége. Amikor az ember "homokos, szomorú, vizes síkra ér", ott már nincsenek utak, lehetőségek és célok. Megjelenik a hármas szintű világfa motívum: a földi sík, a lombok (falevelek) és csillagok szintje. A költő nem csak általánosságban beszél a világról, ez az elveszettség-érzés jelen van a világ, a lélek minden szintjén. Megjelenik benne József Attila szeretett képe, az ember kicsinységének és a hatalmas világmindenségnek az ellentéte. Az ember a vizes síkon ragad, a világ pedig elérhetetlen távolságba a csillagokig nyúlik. (A költő elé került egy vizes homokos talajon nőtt ezüstös nyárfa szív alakú levelekkel.) Az ezüstös fejszesuhanás a halál közeledtét jelzi.
A költő szíve teljes elhagyatottságban ("A semmi ágán ül szivem"), csak a csillagok nézik szelíden. (Minden csak néző és elszenvedő... az emberi sors sivársága jelenik meg.)
A "Vasszínű égboltban..." a külvilág leírása, a természet rideg megjelenése (vasszínű). A költő itt is elszenvedő, nem cselekvő, történnek körülötte, rajta a dolgok. A szószikrák indulatra utalnak, de cselekvés itt sincs. A mélyre kerülést az egyre sűrűbbé váló mély magánhangzók is erősítik. A bajusz-hernyó hasonlat már szinte a föld alá húzza a képet, kaffkai mocsárba.
A kard éle csillan = a halál közeleg. Már a szó is kihűl és a vers véget ér.
Ebben az időben általános volt a reménytelenség, az akaratvesztettség.
A versben állítólag keresi a költő a megoldást a 'történelmi ember és az egyén számára'.
