4705
Krúdy nagybecsű novellafűzére olyan, mint egy pazar mód torzított gitárszóló: csak az elkövető élvezi.
Krúdy ezen elbeszélő újításában már nem bíbelődik történet vagy mondanivaló megformálásával, helyette teljes körűen részletes leírást kapunk egy olyan érdektelen személyről, akit nagy távolságból lézerrel se piszkálnánk meg.
Ha álmodoztál már arról, hogy császári gazdag vagy és Te irányítod a gondolataiddal a világot, amiben minden csak azért létezik, hogy Téged kielégítsen most azonnal vagy kicsit előbb, akkor egészen közel jársz a szindbádi életérzéshez. Persze ettől is megcsömörlik az ember. Mármint a beteljesületlen álmoktól.
Szindbád ugyanis csak sóvárog és visszavágyik a fiatalkorába, amikor még azzal ámította magát, hogy ő a világ császára és majd az ehhez illő koronát is hamarosan a fejére helyezi az Isten. A nárcizmussal bőven átitatott mű írói önarckép, ami egy nagy lendülettel induló mohó, majd kiégett dzsentri érzéseit, állapotát mutatja be. (Ady alighanem példaképnek tekintette Krúdyt és nem maradt el mögötte. Önhittségben.)
A történet azért hiányzik a Szindbád-művekből, mert az ilyen önelégült, egoista embereknek, mint Krúdy vagy Ady, nincsenek történeteik, egyszerűen nem képesek az események átélésére, sem az emlékezetre. Az egész Szindbád-sztory (regények és novellák) egy személyközpontú nézőpont különösebb események és tanulságok nélkül. Szindbád örök kielégíthetetlen vágyakozása, sóvárgó lelki éhsége, és kényszerű lemondása a téma. Mindez egy érzéketlen, erkölcstelen magának való és magát nagyon fontosnak képzelő ember szemével, akinek a meg nem történte semmit se változtatna a világ folyásán. Szindbádnak nem csak a gondolatai ironikusak, hanem az egész élete egy irónia. Különleges látásmódja mindössze annyit takar, hogy mindenkit lenéz maga körül és elborult szexfüggő, akár írói atyja. Krúdy (Szindbád) erősen érzi, hogy ez e világ nem méltó őrá, hiszen nem tudja őt kiszolgálni. De megvénülve azért hajlandó (kénytelen) leereszkedni hozzá. A szenvedő-önsajnáló hanghordozásban leélt végtelenül felszínes életét így összegezte az író Szindbádnak a szemszögéből:
"Szerette a nők lábát és a hófúvásos időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt. A fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilolja azt a nőt, kit legjobban szeretett.
Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény."
Épp így beszél az az ember, aki sohasem rúgta el magát az íróasztaltól, hogy éljen egy kicsit.
Álmodozás és más semmi.
